Huszonöt évvel az után végre lemezen is megjelent az Oasis Knebworth parki fellépése, amiről már negyedszázada is így beszéltek: íme, az Egyesült Királyság válasza Woodstockra. 1996. augusztus 10-én és 11-én, kétszer 125 000, azaz negyedmillió rajongó ünnepelte azt, amit a kilencvenes évek brit kultúrájának csúcspontjaként emlegettek az elragadtatásban mindig is jelesre vizsgázó brit lapok.

Tegyük hozzá, hogy bár az Oasis volt a kétnapos esemény fő attrakciója, de fellépett még többek között

• a The Prodigy,
• a Manic Street Preachers,
• a Chemical Brothers
• és a Ocean Colour Scene is.

Ezek voltak azok a koncertek, amelyek után az Oasis népzenéje a népé lett .

Jogos a kérdés, hogy mit érzékelt mindebből a magyar valóság? Nos, szinte semmit. A rádiók és a klipeket sugárzó csatornák nem játszották a dalaikat, ma már érthetetlen módon az akkor (1994-ben) indult Blikk és a szintén abban az időben (1995-ben) alapított Z Magazin kiemelten foglalkozott az Oasis-jelenséggel, de ennek ellenére a magyar közvéleményt hidegen hagyta mindaz, ami 1994 és 1997 között az angol popzenei színtéren történt.

Kellett az optimizmus

Pedig az Oasis a legjobb időben volt a legjobb helyen, ahol a legjobb dalokat adta elő. Néhány évvel korábban ez nem történt volna meg, lásd a Stone Roses karrierjét, akik csak afféle Keresztelő Szent Jánosai voltak a brit popnak. Mindehhez kellett az is, hogy az angoloknak elegük legyen a nagyon amerikai grunge-ból, a Thatcher-kormányzás emlékeiből. Kellett valami, kellettek valakik, akik kifejezik azt az optimizmust, ami a kilencvenes évek közepén jellemezte az újra öntudatára ébredt Egyesült Királyságot.

A setlist afféle greatest hits csomag, de hát az első két lemez slágertűzijátékára épülő koncert nem is tudott más lenni. Az akkor új albumnak számító What's the Story) Morning Gloryról eljátszottak nyolc dalt (Cast No Shadow, Champagne Supernova, Don't Look Back in Anger, Hello, Morning Glory, Roll With It, Some Might Say, Wonderwall), míg az első, minden idők leggyorsabban fogyó bemutatkozólemezéről, a Definitely Maybe-ről ötöt (Cigarettes & Alcohol, Columbia, Live Forever, Slide Away, Supersonic), ez így rendben is lenne, de ami igazán jó a lemezen, az az, hogy a lágyabb hangfekvésű második album dalai is ugyanolyan karcosan szólalnak meg, ahogy az első lemez felvételei.

Persze, elvégre mégis csak egy koncert anyagát halljuk. Íme néhány munkásosztálybeli srác, akik a semmiből jöttek, akiknek két évvel korábban mindössze egy top 10-es kislemezük volt, de aztán hirtelen ők lettek egy nemzedék, sőt egész Anglia hangja, akiknek a kedvükért Knebworthbe vonatozott 250 000 fiatal, és csak azért ennyien, mert csak ennyi belépőt osztottak ki.

Készült egy emlékezetes sláger

Nincs mese, a lemez elkapja azt a pillanatot, ami talán már soha nem tért vissza az angol popzenébe, azt a pillanatot, amikor a popkultúra majdnem olyan fontos ügy volt, mint később Tony Blair eskütétele. A koncertet sokan tekintik a zenekar csúcsteljesítményének, és egyben a hanyatlásuk kezdetének is, de utóbbi egyszerűen nem igaz.

Az egy évvel későbbi, Be Here Now című album még simán hozza a What's The Story Morning Glory színvonalát, sőt az ambiciózus, dupla lemez hosszúságú (71 perces) lemez a slágerhányadosa alapján talán is beelőzi a What's The Storyt.

Annak ellenére, hogy a Knebworth 1996 milyen fontos lemez, nagyon úgy néz ki, hogy inkább afféle kísérő ajándéka a tavaly ősszel bemutatott azonos című dokumentumfilmnek, ugyanakkor ez az első hivatalos élő Oasis-album a 2000-es Familiar to Millions óta, amely a zenekar legrosszabb lemezét, a Standing On The Shoulder of Giantst promózta.

Knebworth ezzel szemben az Oasist a csúcson örökítette meg. Igaz, hogy nem keverték a fazont a szezonnal, a dalokat ugyanúgy játsszák, ahogy a lemezeken, csak kicsit karcosabban, ugyanakkor a zenekarnak hatalmas árnyékéletműve is van, amelyek nem kerültek fel a klasszikus sorlemezekre, és ezek közül eljátszották az Acquiesce-t, a The Masterplant, és a mindent vivő Whatevert. Ráadásként pedig eljátszották a The Beatlestől az I' Am The Walrust.

A zenekar történetének talán legnagyobb slágerében, a Don't Look Back in Angerben azt éneklik, hogy vigyél el oda, ahol senki sem tudja, hogy éjjel van vagy nappal. Nos, az Oasis elvitt erre a titokzatos helyre 250 000 embert.

Oasis: Knebworth 1996

Sony Music, 10+10 dal, 100 perc