Nem feltétlenül ott van az otthonod, ahol ismered a tárgyaidat, hanem ott, ahol a tárgyak, a bútorok ismernek téged. Vannak poplemezek, amelyekre ha ránézünk, kedvünk támad a szobaszemlére. Ilyen volt a Pink Floyd 1969-es Ummagummája, ahol üzenetes tárgyakat látunk, de ilyen az Oasis 1994-ben publikált Definitly Maybe coverének popszuvenírekkel teli szobája is. És a kettő között ott az 1984-es Fugazi, Marillion második lemeze. Mark Wilkinson borítója maga a jelképek erdeje. A legendás album most újra megjelent, megmutatva, hogy a progrockot nemcsak sportcsarnokban vagy ókori romok között jó hallgatni, hanem a rendezett nappaliban is.

Míg az Ummagumma nagy rejtélye, a Gigi című, 1958-as amerikai zenés film albumborítója állítólag nem jelent semmit, a Hipgnosis tervezte cover gesztusa sokak szerint csak elterelés, addig nehéz félreérteni a Fugazin a középkori bolond levetett jelmezét a meztelenül fekvő férfi mellett, aki az egyik kezében mákvirágot tart, a másikban borospoharat. A szobában az album dalszövegeinek motívumai tűnnek fel, például a kaméleon, az Incubus karma, de találunk utalásokat az első lemezre is. Persze ennél csak a zene és Fish, az énekes látomásos szövegei titokzatosabbak.

A neoprogresszívnek nevezett Marillion második albuma arra is remek tárgyi bizonyíték, hogy a legnagyobb zaklatottságban, túlhajszoltságban, tagcserével súlyosbítva is lehet kifogástalan albumot alkotni. 1983 novembere és 1984 februárja között a zenekar tíz különböző stúdiót megjárva rögzítette az anyagot.

Az EMI kérésre Nick Tauber producer úgy hajtotta a zenészeket, mint a lovakat, akik a felvételeket közvetlenül az első lemez, a nagy sikert arató Script for a Jester’s Teart turnéja után rögzítették.

Közben Fish kirúgta Mick Pointer dobost, mert nem értett egyet azzal, hogy a Fugazi olyan konceptlemez legyen, mint a Pink Floyd The Wallja. (Fish azzal indokolta a kirúgását, hogy Pointer csak a dobokról tudott beszélgetni.) Az utódja Ian Mosley lett, akinek feszes, kemény játéka miatt a Fugazi erősen ráfordult a hardrockos struktúrákra. A Script for a Jester’s Tear akkora siker volt, olyan nagy volt a rajongók várakozása, hogy a Fugazi könnyedén bejutott az Egyesült Királyságban a Top 5-be. Bár vannak, akik rendezetlennek, fókusz nélkülinek tartják a lemezt, valójában ugyanolyan klasszikus lett, mint a debütáló album és a világhírt jelentő, 1985-ös Misplaced Childhood. A Fugazi tele van feledhetetlen, epikus, mégis a nyolcvanas évek zenei trendjeire rafináltan reflektáló dalokkal, olyanokkal, mint az Assassing, a Punch & Judy és az Incubus. (A címadó dal intróját Mark Kelly ugyanazon a zongorán játszotta, amelyen Freddie Mercury a Bohemian Rhapsodyt.)

És persze nemcsak a borító talányos, hanem maga a lemez címe is. A fugazi a vietnámi amerikai csapatok által használt szleng (Fucked Up, Got Ambushed, Zipped In), de számos értelmezése van forgalomban, szóval maradjunk annyiban, hogy a borítón látható fiatalember állapota hozza a fugaziérzést. A cím afféle önbeteljesítő jóslatként működött, tényleg sokaknak volt csalódás a Script for a Jester’s Tear után, pedig ugyanazon a kreatív áramkörön fut ez az album is, ott a Peter Gabriel-féle Genesis és a Yes hatása is. Remekül karbantartott barokkos progrockvíziókat hallunk, a lemez még sincs úgymond túlzenélve, ráadásul a Fugazi az egyik ihlető forrása a kétezres évek epikus progmetaljának is. Ugyanakkor – erre varrjunk gombot – az album egésze nyomokban nyolcvanas évekbeli powerpopot is tartalmaz. Steve Rothery gitárszólói beidézik David Gilmour ízes, melodikus játékát, mégis Rothery bármikor képes imitálni a zaklatott funkot vagy kései new wave-hangzást is.

Ian Mosley dobolása pedig remek dinamikát ad az albumnak, amely egy pillanatra sem ül le, Fish pedig ilyen zenei háttérrel felszabadultan játssza egybe a vallási kultuszokat, az ír folkot és a világháborús transzgenerációs élményeket. A Fugazi nem egy afféle átmeneti alkotás, nemcsak egy lépcsőfok a főmű, a Misplaced Childhoodhoz, hanem önálló entitás. Fish képes volt arra, hogy a Punch and Judyban a jellegzetes angol vásári bábjátékot újra elmesélve egyetlen dalszövegben hozza közös nevezőre az elhidegült kapcsolatok motívumait (le nem húzott vécé, a fogkrém elveszett kupakja, jelzáloghitelek árnyéka) a harmadik világháború rémképével. Erre utalhat az album hátoldalán látható szétbombázott templom sziluettje is.

Szintén a hátoldalán látjuk a bohócot ábrázoló puzzle-t, amelyből csak egyetlen elem hiányzik. Nos, ha ez a nélkülözhetetlen darab az életműre vonatkozik, akkor ez maga a Fugazi album, mert csak ezzel lehet komplett Marillion aranykorának katalógusa.

Marillion Fugazi, Warner

7 szám, 46 perc