A Red Hot Chili Peppers a rock and roll utolsó világszenzációja. Ha a tagok heroinozási hajlamán múlik, a Nirvanával együtt megsemmisülnek, és a rockzene lombozatának ez a legmagasabb koronája kihal. Pedig a Chili Peppers az első hat évében nem úgy tűnt, mint ami egy nap a műfaj halhatatlanjává válik, de csak az értük civilben rajongó gitáros-dalszerző, John Frusciante csatlakozásáig. A legnarcisztikusabb és legmegjátszósabb RHCP-észosztókon kívül mindenki kétféle Chili-albumot tart számon: a Frusciante részvételével készült lemezeket meg a többit. 

Egy Red Hot Chili Peppers-lemez megjelenése tehát nem feltétlenül nagy szám, az volt 1989-től 1991-ig, az volt 1999-től 2006-ig, és az mostantól,

Miután John Frusciante szólóban elkészítette minden idők talán legkiválóbb pszichedelikus rockalbumát The Empyrean címmel, és teljesítette a Stadium Arcadium World Tour fellépéseit, bejelentette második távozását a zenekarból. Pótlása jó barátjával, Josh Klinghofferrel pedig sokkal jobban sikerült, mint a kilencvenes években a Dave Navarróval előadott rossz emlékű kísérlet: a Klinghoffer részvételével gyártott két lemez hallgatható, néhol érdekes, és egyértelműen minőségi munka, de természetesen a közelébe nem ér a Frusciante-korszakok bármelyik albumának.

A Red Hot Chili Peppersnek John Frusciante olyan dalokat szerzett, amelyek a rockzene történetének mérföldkövei – ha az utolsó mérföldeken is. A tízes skálán értékelve az Otherside, a Don’t Forget Me és a Zephyr Song tízes, az Under the Bridge, a Scar Tissue, a Savior, a Dani California és a Snow kilenc és feles, a Parallel Universe, a Californication, a By the Way meg a Fortune Faded kilences, a Give It Away, a Get On Top, az Easily, az I Like Dirt és a Readymade nyolc és feles, a Road Trippin’, a Can’t Stop és a Tell Me Baby pedig nyolcas értéket vesz fel – ez persze szubjektív, évtizedek során formálódott rajongói álláspont. Egy mindenesetre holtbiztos: a Red Hot Chili Peppersszel összemérhetően soha egyetlen zenekar nem ötvözte a funkzenét a rockzenével, amihez hozzájárul, hogy a szövegíró-frontember Anthony Kiedis olykor énekel, máskor rappel, és mindkettőt meggyőzően teszi, az összhatás Frusciante részvétele nyomán ráadásul pszichedelikus jelleggel is gazdagszik, a zenekar sikerének faktora továbbá Kiedis különös képessége arra, hogy egy nemzedék élményét kifejezze. Semmi kétség: az ezredfordulót követő évtizedben az RHCP a legnagyobbakhoz – a Rolling Stoneshoz, a Dire Straitshez, az AC/DC-hez, a Led Zeppelinhez, a Queenhez, a Pink Floydhoz – vált mérhetővé, nagy szerencséje a nemzedékemnek, hogy ennyire megkéstek: a ma is lemezeket szerző, aktív zenekarok közt alig akad hozzájuk fogható.

A Red Hot Chili Peppers kapcsán a tízes években számos egykori rajongó elkönyvelte, hogy már a múlté, úgyhogy az általános izgalom most nem pusztán egy új lemeznek, hanem Frusciante hazatérésének, a halhatatlan felállás rekonstrukciójának szól, az egyre fokozódó elragadtatás pedig nem alaptalan, az Unlimited Love ugyanis kiváló – nem az eltelt évek ellenére és nem az újraegyesülés örömére, hanem abszolút értelemben.

A nyitódal, a Black Summer nem több mint nívósan abszolvált házi feladat, és mert tárgya a klímaaktivizmus, ezen nem is kell csodálkozni: a politizáló dalok nem minden együttesnek állnak jól, és azok kezében, akik valaha idétlenségből kezdtek zenélni, ritkán a pátosz a legélesebb fegyver – az ügy mindenesetre jó.

A Here Ever After aztán meghozza a mindent elsöprő funkrockérzést: ez a dal a formáció bármelyik lemezéről kimagasodna, stílusában a Can’t Stopot idézi, nívójában még jobb is, Frusciante szólója meg maga a hátgerincen csigolyáról csigolyára felkúszó borzongás. Az Aquatic Mouth Dance funkjazz-hangzásával jó hangulatú és szórakoztató, de nem kiemelkedő. A Not the One dallamán andalogva a hallgató a lemez első balladáját élvezheti – személy szerint rühellem a rockballadákat, de ez a mezőnyében még tolerálható mértékig nyálas, Frusciante gitárja meg olyan éteri hangon szólal meg benne, amitől az egyszeri hallgató nem is tudta, hogy rajta van. A Poster Childnak nem csak a funk szerelmesei nem fognak bírni ellenállni, mert úgy frankó, ahogy van, a zenekar hőskorát idézi. Vagy ez még a zenekar hőskora? The Great Apes lírából épülő és kemény zúzássá fokozódó elragadó rock and roll. Az It’s Only Naturalt nagyon jó hallgatni, mert mesterien míves munka Frusciante nem evilági gitárjátékával. A She’s a Lover élvezetes, fülbemászó rocksláger, nem több, nem kevesebb. A These Are the Ways érzelmes húrokról a lemez legzajosabb, keményrockba hajló zúzásává hergelődik – elsőrangú. A Whatchu Thinkin’ eszméletlenül nagy, rendkívüli és fantasztikus: az a fajtájú és minőségű Chili, ami halhatatlanná tette őket – arra meg, ahogy átcsap funkból rockba, védjegyet kellene varratni. A Bastards of Light a lemez legrapszodikusabb és legkísérletibb dala: a melódia szövetébe annyira eltérő stílusú, hangszerelésű és energiájú részlet illeszkedik, ami önelidegenítővé teszi az élményt – a szervetlen fúzió valahogy mégis működik. A White Braids & Pillow Chair olyan ellenállhatatlanul szépséges, hogy a cinikus hallgatók szíve belesajdul – ez legyen az ő titkuk –, a lelkileg egészségeseknek meg a könnye is kifakad, amikor az elragadóan melankolikus dal, ahelyett hogy lezárulna, katartikus feloldásba torkollik, mint folyam az óceánba. A One Way Traffic nem veszi komolyan a Chili Pepperst, és hát sokan ezért is szeretik őket, eléggé önfeledt, de semmi különös, valamiért vissza kell térnie annak, hogy „hey oh”. A Veronica briliáns: a Frusciante-Chili bármelyik lemezének emlékezetes darabja lenne, szövegével Kiedis egyrészt összegzi, másrészt újrafogalmazza a hippizmust, és megvonja 1968 mérlegét. A Let ‘Em Cry megint a legjobb értelemben vett Chili: az a fajta lírikus funk, amire ugrálni ugyanolyan jó, mint szexelni, sétálni vagy autót vezetni az éjszakában – elképesztően penge. A Heavy Wing az album relatív csúcspontja: grandiózus és felemelő rocksong – minden idők akármelyik zenekara elvétve ütötte meg ezt a színvonalat. A lemez a Tangelo című édes-bús merengéssel zárul, amely a korábban elhangzott balladánál eggyel szikárabb, de azért ehhez sem kell síkosító. 

Összegezve: a Frusciante-féle Chili Peppersnek ez a lemeze pont ugyanolyan halhatatlan lesz, mint az előző öt, mert ugyanolyan imádnivaló – ha nem épp jobb egyiknél vagy másiknál. Az Unlimited Love odamar, és el is dönti a kérdést: Frusciante nagyon is helyesen tette, hogy tíz éven át szüneteltette a tagságát, mert az elképzelhető legjobb formában tért vissza – az elmúlt évtizedek szólólemezeinek tanúsága szerint annyira sokoldalúan alkot, hogy portfóliójában még az elektronikus zene is helyet kapott, és úgy tűnik, épp

Frusciante újabb és újabb csatlakozásakor az együttes minden alkalommal hatalmas lendületet vesz, arról nem is beszélve, hogy akik így beosztják az alkotóerejüket, ezzel a minőséggel több nemzedék élményévé válhatnak. A Red Hot Chili Peppers újra a régi, és tovább őrzi a rock and roll évről évre egyre halványabban pislákoló tüzét.

A szerző kritikus, publicista.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.

Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő írásokat. Várjuk az ön véleményét is.