A Midnight Oil Resist című új albumának borítóján stilizált hőmérsékleti grafikont láthatunk, amely a klímavészhelyzetre utal. A piros és kék színű ikonról eszünkbe juthat egy pusztuló jéghegy és egy lángoló erdő is. A rock and roll néhányszor már majdnem jobbá tette a világot, még az is lehet, hogy megállítja a környezeti összeomlást, mielőtt nem lehet hol játszani.

Amikor a zenekar 2017-ben visszatért, és fellépett Sidney legendás kocsmájában, a Selina’s-ban, Peter Garrett énekes Dylan Thomas Csöndben ne lépj az éjszakába át (Do not go gentle into that good night) című híres versét idézte (Nagy László fordítása):

Szikrázzon vén korod, ha hull a nap

Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág.

Nos, ők már évtizedek óta a maguk módján azért küzdenek, hogy ne süljünk meg a szülőbolygónkon, és most sem nem tesznek mást, mint minden médiumot – a rock and rollt – is felhasználva harcolnak azért, hogy jobb hely legyen az a világ, amelyet majd örökül hagynak.

Aztán 2020-ban megjelentették a hét felvételből álló, aboriginal művészekkel rögzített The Makarrata Projectet, majd pár hete publikálták az igazi Midnight Oil-albumot, a Resistet, amely nagyon kellemes lemez, már amennyire a környezeti apokalipszis témája kellemes lehet.

Negyvenöt fokban olvadtak

A Midnight Oilt itthon főleg a retro rockdiszkók örök slágereivel, a szintén a klímaválságot tematizáló, 1987-es Beds Are Burninggel és az őslakosok igazságát visszhangzó 1990-es Blue Sky Mine-nal azonosítják, nincs az az osztálytalálkozó, ahol ne kerülnének elő ezek a dalok, és ne gondolná valaki azt az évfolyamból, hogy ezek INXS-slágerek lennének.

Annak ellenére hogy egy szent ausztrál szikláról nézve, a naplementében Fantomasra emlékeztető Peter Garrett más fazon, mint a csinoskodó Michael Hutchince, és a hangja is karcosabb. Az viszont helytálló, hogy mindkét zenekar ausztrál, és volt közös fellépésük is, például az 1983-as Stop The Drop Concert című megmozdulás.

Érdekes fejlemény, hogy az év eleje óta milyen sok, a nyolcvanas években befutott nagy név jelentkezett új albummal, többek között a Tears for Fears, a Soft Cell és most a Midnight Oil is, igaz, az Oil utolsó turnéján van éppen. A zenekar legfiatalabb „túlélője”, Jim Moginie 66 éves, míg Peter Garrett énekes nemrég töltötte be a 69-et.

Már nem virág kell a fegyverbe

Ezzel a lemezzel igazán elegáns és méltóságteljes lett a búcsújuk. Méltó az 1986-os Diesel and Dust című albumukhoz, amely négymillió példányban kelt el világszerte, a nyitódal, a földjogi himnusz, a Beds Are Burning pedig az elsivatagosodó földgolyó egyik legnagyobb slágere. Persze a döntésük meghozatalában az is benne volt, hogy 2020 novemberében elhunyt a Midnight Oil basszusgitárosa, Bones Hillman, aki 1987 óta volt tagja a zenekarnak. Szerencsére még hallhatjuk lendületes basszusjátékát a The Makarrata Projecten és a Resisten is, mindkét anyagot 2019 végén vették fel, utóbbi megjelentetését a Covid miatt csúsztatták el.

Az album eszményi popzene, kellemesen slágeres, poszt-new wave-es, power-popos, feszes és fesztelen rock and roll. Olyan, amely megidézi a nyolcvanas éveket, mégis kimondottan időtlen. A nyitó Rising Seas meditatív intrója után máris megtáncoltatja a hallgatót, miközben Peter Garrett töredelmes gyónásba kezd:

Gyerekek, tegyétek le a játékokat, és gyertek aludni.

A szemetekbe kell néznünk, és azt kell mondanunk: Olcsón eladtunk titeket. Valljuk be, hogy nem cselekedtünk…

Mégis, a dologból lendületes rockdal lett, ugyanakkor komolyan tudjuk venni, mert jobban elhisszük az aggodalmait a bozóttüzek fényéből kilépő Mindnight Oilnak, mint mondjuk a mindig idegesítő Chris Martinnak. A telezongorázott Nobody’s Child pedig olyan, mintha lemaradt volna a The Who 1981-es Face Dances című albumáról.

A We Resist című dalban Garrett arról énekel, hogy már nincs sok értelme annak, hogy virágot tegyünk a fegyverekbe, mert ez már nem a szerelem nyara. Igen, ez egy olyan nyár, amelyben már nincs szerelem, csak forróság. És rock and roll. Még egy ideig.

Midnight Oil: Resist

Sony Music, 12 szám, 50 perc