Hallottam a mennydörgést, és azt hittem, ez a válasz – énekli Win Butler a Lighting II. című dalában, amely az Arcade Fire új, WE című, immár hatodik nagylemezén hallható. Mindenki vár egy mennydörgésre, egy válaszra vagy akár egy lemezre. Mondjuk, pont a WE-re.

Az Arcade Fire már a 2004-es Funeral című albumával elképesztően magasra tette a lécet, David Bowie és a U2 azon versenyeztek, hogy ki szereti jobban a montreali művészeket, amit aztán a U2 el is döntött: a 2005-ös Vertigo-turnéjukon az Arcade Fire Wake Upjára léptek színpadra.

Talán pont ebben az időben lehetett, amikor átbicikliztem a magyar–román határon, hogy megnézzem Tornyát, amely pontosan úgy nézett ki, mint szülővárosom, Battonya, csak úgy cirka 70 évvel korábbi állapotát mutatva. Szóval egyszer csak megérkeztem apám gyerekkorába, és közben az Arcade Fire Funeral című lemeze szólt. Ennek az esős kirándulásnak a következménye lett A szív határai című regényem, ekkor találtam ki a könyv kereteit fülhallgatóval a fejemen.

Elég sokat szoktam várni egy új Arcade Fire-lemeztől, és általában nem is okoznak csalódást, bár a fogyasztói társadalomnak tükröt tartó, 2017-es Everything Now akkora alkotói kudarc volt, mint ide Montreal. Gyorsan meg is vettem a 22 különböző változatban megjelent album egyik vinyl verzióját, gondoltam, hátha velem van a baj, de semmi nem mentette meg: egy ötlettelen poplemezzel próbálta az Arcade Fire tágítani az univerzumát.

Csak a szokásos folk

Sebaj, eltelt öt év, nézzük, mire jutottak a WE-vel! Egy biztos, sikerült megőrizniük az A ligás fesztiválpozíciójukat, ami joggal várható el attól a zenekartól, amelynek Terry Gilliam rendezi az arénakoncert-közvetítéseiket.

Az ambíciók nem lehettek kisebbek, így a zenekar két alapítója, a Win Butler és Régine Chassagne mellett a produceri munkát a Radioheaddel is dolgozó Nigel Godrich végezte el. A felvételek részben New Orleansban, a texasi El Pasóban és a Maine állambeli Mount Desert Islanden készültek, mégsem ezekről a tájakról gyűjtötték az ihletet, hanem elsősorban Jevgenyij Zamjatyin 1921-ben írt Mi című orosz disztópikus regénye hatott rájuk.

A már magyarul is olvasható könyv egyértelmű előzménye Orwell 1984 című víziójának. Az album Unconditional II (Race and Religion) című számában Peter Gabriel vokálozik, de hát nem ez volt az első vendégjárás a zenekarnál, David Bowie a 2013-as Reflektor című 85 perces (!) dupla albumon működött közre.

Szomorú oldal, vidám oldal

A We nem különösebben bátor munka, nincs rajta meglepetés, ügyesen variálják a szezont a fazonnal, itt vannak a szokásos folkos, himnikus, szélesvásznú dalok, mintha csak a Funeralt szerették volna beidézni (Lighting), és itt vannak a The Killersre kacsintó dance-popos léhaságok (pl. az Age of Anxiety II.). A magányos zongorával kezdődő End of the Empire IV. című dalban nem nehéz észrevenni John Lennon Imagine-jének DNS-ét, ugyanakkor – szinte kötelező jelleggel – itt-ott beköszön a New Order-féle indie-diszkó is.

Ha akarjuk, afféle konceptalbum is lehet a WE, a lemez A oldala a szomorú oldal, míg a B oldalon az öröm és a szeretet dalait hallhatjuk. Egyébként ez az utolsó Arcade Fire-album, amelyen a multiinstrumentalista Will Butler, a zenekarvezető, Win Butler öccse is közreműködött. Ő még tavaly, nem sokkal a lemez befejezése után távozott a kollektívából.

Az album meg sem közelíti a Funeral vagy a 2010-es Grammy-díjas The Suburbs színvonalát, mégis jobban sikerült, mint a nagyképű Reflektor vagy a túlgondolt Everithing Now, szóval, hoztak is ajándékot, meg nem is, mint a népmesében. Az End of the Empire című szvit IV. tételében, a Sagittarius A-ben azt éneklik, hogy a tér, ahol a Mennyország van, eltűnt. Ez elég nagy baj lenne, de szerencsére, akik ilyen mennyei, folkos gospeleket és heroikus, győzedelmes refréneket tudnak írni, azok előbb vagy utóbb megtalálják a Paradicsomot.

Arcade Fire: We

Sony, 10 szám, 40 perc