Lé-leg-zet-el-ál-lí-tó. Ezt írta sms-ben egy kollegám, aki megtudta, hogy Londonban vagyok, és mindenképpen javasolta, hogy nézzem meg az ABBA koncertet. Nem tudta, hogy valójában már fél éve megvettem a jegyet. Részben rajongóként, részben a showbusiness műfajban hosszú idő óta dolgozóként vártam a napot kíváncsian, hogy mi lehet ez a fura virtuális koncert.

Bevallom, szkeptikus voltam, hogy mi lesz ez az egész, mert egyszer már, kb. 15 éve megjártam, amikor egy feketeöves ABBA-rajongó barátommal, szintén Londonban, a Hyde Parkban egy olyan ABBA tribute-koncertre mentünk, amin az egyik egykori tag, Benny Andersson (a billentyűs) is fellépett. Az több volt, mint kiábrándító.

Nálunk itt Közép-Kelet-Európában (talán nem véletlenül) létezik egyfajta fanyalgás az ilyen megaprodukciókkal, vagy a sokadik búcsúkoncertekkel kapcsolatban.

• Elfogyott a pénz?
• Kell egy újabb ház a sokadik unokának?
• Vajon mi az oka az újabb váratlan összeállásnak?

Nos, itt valami egészen más történt.

Elhittem az illúziót

Egy olyan csodás valamit láttam, amit a koncert óta eltelt csaknem 24 órában nem tudtam magamnak megmagyarázni. Az agyam tudja, hogy mi történt, de a szemem mást látott. Ott láttam az orrom előtt, néhány méterre tőlem élőben az ABBA együttes tagjait fiatalon táncolni, énekelni, gitározni, zongorázni, hogy közben tudtam, hogy ők közben feltehetően Stockholmban vagy valahol Svédországban vannak és lehet, hogy éppen vacsoráznak. De az abban a 90 percben nekem mindegy volt. Elhittem egy illúziót, amit fényekkel, valamilyen vetítéssel, „az avatarokkal”, vagyis az ABBA-tagokból készült hologramszerű figurákkal teremtettek.

De a legjobb technika sem lenne elég, ha nem történne valami varázslat. A showbusinessben a legfontosabb az érzelmekre való hatás. Számos televíziós produkcióban és most már színházi produkcióban vettem részt, de azoknál a hatást mindig a valóság érte el. A szereplők a show-műsorokban vagy a színészek a színpadon.

Amikor egy színdarabban egy szereplő repült az orrunk előtt, akkor tényleg ott volt a színész, akit a legmodernebb technikával reptettek. De itt nem voltak az ABBA tagjai a színpadon, tudtuk, hogy valójában valamilyen trükköt nézünk, mégis az első perctől kezdve azt hittük, hogy a valóságot látjuk. Ez más, mint a CGI, más, mint a hollywoodi csúcstechnika, hiszen ott a filmvásznon vagy a képernyőn látjuk a végeredményt.

De mi is történik valójában?

Egy erre az alkalomra épített, 3000 fő befogadására képes arénában (ami szétszedhető és egy másik városban egyszer újra felépíthető) egy hatalmas színpadon játszik egy 10 fős élő zenekar (a hangzás természetesen tökéletes), és az élő zenére rá van keverve a 70-es években rögzített eredeti énekhang. Látványban pedig tényleg ott van előttünk Agnetha, Anni-Frid, Benny és Björn, a fiatalkori arcukkal, testükkel és mozgásukkal. Beszélnek hozzánk, viccelődnek, sztoriznak, forognak, ugrálnak, a copfjuk lobog, még a mikrofonállvány is majdnem eldől egyszer, szóval igazi koncertélményben van részünk.

Igyekszem nem spoilerezni, de azt talán el lehet mondani, hogy a koncert legvége olyan katarzist hoz a nézőknek, amire az ABBA-rajongók milliói évtizedek óta várnak.

Persze ahhoz, hogy ezt az ember tényleg átélje, félre kell tenni a már korábban említett ránk jellemző szkepticizmust. Megható látni a csarnokba érkező embereket, akik egy átlagos hétköznapon is megtöltik az arénát a világ különböző országaiból, sokan beöltözve ABBA-nak önfeledten, láthatóan nem foglalkoznak a külvilággal, hogy ki, mit gondol róluk. Irigylésre méltó ez a hozzáállás. Ehhez persze kell az a másfajta habitus, ami ott természetes nemcsak koncertre, hanem színházba járás közben is.

Míg nálunk talán csak a legsikeresebb musicaleken és néhány kivételes prózai előadáson állnak fel az emberek és állva tapsolva hagyják, hogy vigye őket a lendület, Londonban számunkra megmosolyogtató módon élnek együtt az előadással. Olyanok a felnőttek, mint nálunk a gyerekek a gyerekszínházban, szurkolnak a jó karaktereknek, és a gonoszokat annyira utálják, hogy még az előadás végén a tapsrendben a negatív hőst játszó színészt gyakorlatilag kifütyülik, kiutálják. Furcsa lehet így meghajolni egy kiváló alakítás után, hogy a közönség részéről ömlik a színész irányába az ellenszenv. Ennek a totális ellenkezője van az ABBA Voyage show-n. A nézők olyan boldogok, hogy ismét látják kedvenceiket „élőben”, hogy a 90 percre mindent elfelejtenek.

Ez a technika azonban nemcsak csodálatos, hanem egyben ijesztő is. Én elég realistának tartom magam, de végig azt gondoltam, hogy amit látok, az úgy is van. És innentől kezdve már egy lépés, hogy meghirdessenek egy Beatles- vagy egy Elvis Presley-koncertet, ami persze a jobbik eset, de ezt a technikát nyilván lehetne ennél kellemetlenebb célokra is használni. A virtuális valóság így már nemcsak a filmekben, a VR-parkokban, hanem mindenféle segédeszköz, speciális szemüveg nélkül az orrunk előtt zajlik. De ezt az ABBA-koncert közben nem érezni. Ez egy, talán nem túlzás, életre szóló élmény, nemcsak ABBA-rajongóknak, hanem a modern technika iránt nyitottaknak is.

A szerző az AMC Networks International kreatív producere, televíziós újságíró, DJ, a Midlife Crisis zenekar vezetője.