Ha egy album címe annak a hangstúdiónak a neve, ahol a felvételek készültek, akkor bizonyára laza sessionökre gondolunk, amit jókedvükben rögzítettek az előadók. Viszont Neil Young Toast című albuma – amelynek a címe egy ledurrant San Franciscó-i stúdió neve – a magánéleti válságáról szól, ami olyan mélyen érintette a művészt, hogy végül magát a lemezt sem adta ki. Egészen idáig.

Még 2000-ben történt, hogy Neil Young és a Crazy Horse bevackolta magát a San Franciscó-i Mission Streeten található stúdióba. A lerobbant környék tökéletesen kifejezte Young hangulatát, aki éppen szakított Pegivel, a feleségével, és ezt olyan nehezen dolgozta fel, hogy a stúdióban öntötte ki a bánatát.

A stúdió hátsó ajtajából romos épületekre látott, amelyekben önkéntes házfoglalók élték titokzatos és szomorú életüket, a stúdió konyhája pedig olyan hiányos volt, mint egy balatoni apartman. Young végül nem adta ki a lemezt, és abban, hogy húsz év múlva végül mégis elővette a páncélszekrényéből a szalagokat, bizonyára belejátszott az is, hogy Pegi – aki nemegyszer vokálozott férje koncertjein, és megjelentek saját lemezei is – 2019-ben elhunyt.

Ugyanakkor vannak, akik úgy emlékeznek rá, hogy ő volt a társalapítója a Bridge School oktatási programnak, amely a súlyosan fogyatékos gyermekeket segítette, és dolgozott az erdőirtások megakadályozása létrejött Rainforest Connection igazgatótanácsában is.

Neil azt írta a Special Deluxe: A Memoir of Life & Cars című memoárjában:

...akkor minden ideiglenesnek tűnt, még a Crazy Horse is... És bár volt néhány nagyszerű pillanatunk a stúdióban, és úgy éreztem, hogy a zene is megtelt lélekkel, de bizonytalan voltam és boldogtalan.

Érdekes, hogy az utóbbi években már nincs benne bizonytalanság, szinte minden hónapban kiad egy-egy lemezre másolt archív hanganyagot.

Sivár és válasz nélküli?

A kiadástól a szerelmi bánat mellett talán az is visszatartotta, hogy két dal (Standing in the Light of Love, Boom, Boom, Boom) is a Deep Purple Smoke On The Waterjének az alapriffjére épül, de érdekes módon ez a legkevésbé sem zavaró, mert a dalok úgy robbannak fel az agyunkban, mint amikor a grillezéshez készülő Zugló felett 100 méterrel elzúg egy Airbus A380-as.

Young szerint a lemez nagyon sivár, szomorú és válasz nélküli, de ez nem igaz. Teljes értékű album, tele hatalmas slágerekkel, mint amelyen például a Goin' Home és a Timberline is. Mindkét szám hatásos riffelésre épül, tehát a Toastot inkább azoknak ajánljuk, akik Young őserőtől duzzadó, fenyegetően riffelő, rockos énjét szeretik, és kevésbé rajonganak Young folkos inkarnációiért. És most ne akarjuk megfejteni azt, hogy milyen bonyolult algoritmus szerint adja ki ezeket az archív felvételeit, nem figyelve az időrendre, inkább élvezzük azt, hogy sikerül egységbe kovácsolnia az ősrobbanásszerű riffeket és a szomorú, meditatív groove-okat.

Ettől még a pajta is összedől

Persze nem könnyű megérteni a művészt, aki még 2001-ben kidobja a szomorú lemezét, hogy aztán egy év múlva már a sokkal pozitívabb Are You Passionate? című albumára átemeljen róla néhány felvételt (Quit, How Ya Doin, átkeresztelve Mr Disappointmentre, Boom Boom Boom Boom, She's A Healer címmel). A Toast tele van érzelmekkel, indulattal, feszültséggel, védjegyszerűen ropognak az akkordok, szóval sokkal jobb az összképe, mint a polírozott, de már a kánon részévé vált Are You Passionate? című munkának.

A riffjeitől összedől a pajta, szétesik a lengéscsillapító a John Deerben, ugyanakkor mégis tele van törékeny szépséggel, perzselő elektromossággal és feszültséggel.

A Toaston helyük van a lassan pergő balladáknak is, mert kijelölik azt a pillanatot, amikor a szerelmes rádöbben, hogy vége a kapcsolatának. Még nincs kimondva, hogy vége, de már nincs visszaút. Ezt a pillanatot ilyen fájdalmas szépséggel kevesen tudták megmutatni.

Ráadásul az album tele van rejtélyes sorokkal. Azt mondja a Standing in the Light of Love című dalban, hogy csak egy kis árnyékra van szükséged, mikor a szerelmed fényében állsz. Hogy végül milyen hosszú lesz az árnyék, ami a szerelemre és egy elkészült albumra vetül? Minden kiderül a húsz évig dobozban lévő Toastból.

Neil Young:  Toast

Warner,  7 szám, 54 perc