A Blahalouisiana már a megalakulása utáni évben beírta magát a köztudatba. A zenekar szinte egyből bingót kiálthatott: a tagok az első perctől úgy passzoltak egymáshoz, mintha már hosszú évek lennének mögöttük. Víziójuk a muzsikálásról olyan tiszta volt, és közönségük annyira lelkes, hogy már a kezdeti éveikben biztosan lehetett tudni, nagy jövő vár rájuk. Az idő pedig ezt igazolja, ugyanis idén nyáron tízéves a zenekar. 

Karrierjük elején többségében angol szövegű dalokkal operáltak, első slágerüket, a The Wanderert gyakran lehetett hallani a Petőfi rádióban. Első kislemezük, a Tales of Blahalouisiana (amin csak angol nyelvű dalszövegekkel lehet találkozni, mint például az igazi rock and roll mestermű, a My baby wants to leave this city) után jött első nagylemezük Blahalouisiana címen, amin még mindig szép számmal fellelhetőek angol nyelvű dalok. Azonban kijelenthető, hogy ahogyan az együttes egyre népszerűbbé vált, magyar nyelvű szövegek vették át az irányítást. A legfrissebb, 2022 elején megjelent albumon (Hozzánk idomult éjjel az ég) mindössze két idegen nyelvű dal található, ezek versenyeznek a vállaltan a ’70-es, ’80-as évek magyar zenei hangzásvilága által inspirálódott korongon.

A szülinap a Budapest Parkban kapott helyet. Ám mielőtt a várva várt zenészek színpadra léptek volna, a Lóci játszik hozta hangulatba az embereket. A Blaha este nyolcra volt kiírva, és olyan pontosan kezdtek, hogy legalább két szám kellett ahhoz, hogy a közönség a pultoktól odataláljon a színpad elé. Ahhoz képest, hogy jubileum, a Park nem telt meg, persze nem voltak kevesen, de bőven elbírt volna még egy nagyobb tömeget a helyszín, ám az a nézői minőség, ami a Parkban képviseltette magát, rögtön más megvilágításba helyezi a zsúrt. Lehet, hogy a székesfehérvári székhelyű együttes most nem töltötte meg teljesen a Budapest Park területét, amint a zenészek pár pillanatra elhalkultak, az emberek dupla energiával, tisztán és ritmusra énekelték a soron következő mondatokat az épp aktuális dalokból.

Amikor a kánikulában kitikkadt közönség egy része a küzdőtérről kilépve a bárpultnál frissítőre várt, a pultok vonalában sem hagyott alább a fesztiválhangulat, mindenki torkaszakadtából énekelte például az igen pozitív hangvételű, Ott van a nap című slágert. Ezt a mondatot sok ember magán is viselte, ugyanis a jegyekhez ajándék lemosható tetkókat adtak, amiket Dezső Marianna tetoválóművész tervezett, köztük ezzel a felirattal, ami így különböző testrészeken visszaköszönt az est folyamán.

Schoblocher Barbara olyan, mint egy kislány, aki mert nagyot álmodni, és meg is éli azokat a kisfilmeket, amiknek a forgatókönyvét egy évtizede talán csak a párnájának suttogva írta. Egy igazi díva. Van az a mondás, hogy „ha nem Magyarországra született volna, világhírű lenne”. Ez az ő esetében kiváltképp találó, de irigyek vagyunk, itthon is kellenek csillagok, nem csak Hollywoodban. Ahogy bánik a színpaddal, és kezeli társait, a közönséget, az egyenesen példaértékű; egyszerre merül el a dalokban, amitől intim hangulatot sugároz, miközben nem zárja ki a tomboló tömeget, hiszen belőlük táplálkozik.

A közönség soraiban többször megfigyelhető volt az úgynevezett „jazz hands” mozdulat, ami Barbi korai blahás éveinek egyik ikonikus mozdulata volt. Érthető a jazzes attitűd, hiszen az együttes legtöbb tagja a székesfehérvári Kodolányi János Egyetemen ismerkedett össze, ahol Barbi például jazzének szakon tanult.

A színpad közepén egy kis, kerek minipódiumon énekelt, na persze nem végig, hiszen nincs olyan koncert, amin ne járná be az emelvény minden zugát. Ez a pluszelem távolról úgy nézett ki, mint egy traktorkerék, ami tökéletesen illett a zenekar arculatához, hiszen korai zenei kísérleteik, ebből adódóan nevük, illetve énekesük kalap- és jelmezmániája countryhangulatot kölcsönöz a soul-pop bandának. A cowboykalap természetesen most sem maradt el, ám Schoblocher Barbi fellépőruhája – legalábbis az első – inkább az álmodozó kislányt idézte, a koncert második felére felvett, diszkógömbök csillogásával versenyző rucija pedig már a nagybetűs énekesnőt.

A színpadkép végig letisztult, de szép volt. A háttérben futó vetítések, a finom és ízléses világítás, ami néha színeket és irányított érzelmeket, néha pedig sziluetteket adott a zenészeknek, kifejezetten kellemes látványt nyújtott. A Nem vagyok egyedül című számnál Barbi például két oldalán felemelte szoknyája tülljét, a háta mögötti lámpák ettől az énekesnek

Persze nem csak Schoblocher Barbi tette oda magát az este, a zenekar többi tagja is remekül játszott.

A Blaha billentyűse Pénzes Máté, aki többek között a Black Circle Orchestra oszlopos tagja, valamint Pénz és Ego néven önálló projektjét fejlesztgeti immár hónapok óta. Amikor épp nem volt rajta napszemüveg, még arcjátékával is megörvendeztette a közönséget.

Szajkó András a zenekar gitáros, a magyar Blaha-dalok szövege többségében tőle származik. Az este alatt többször is elidőzött rajta a kamera, így a színpad két oldalán lévő hatalmas kivetítők segítségével nemcsak hallotta, hanem láthatta is a közönség, ahogy hangszere szinte már végtagként funkcionál.

Ugyanez igaz a másik gitárosra, Mózner Lászlóra is, illetve a basszusgitáros és nem mellékesen dalszerző Jancsó Gábor is alázatosan zenélt. Az utóbbi két srác többször ragadta magához a mikrofont, ám messze nem beszéltek annyit a közönséggel, mint amennyit az emberek véget nem érő hujjogásából ítélve még elbírtak volna.

Juhász Ádám, a dobos a Corvinus Egyetemen végzett mint közgazdász, de szerencsére nem csak közgazdászokhoz képest ütötte remekül a ritmust.

A koncerten vokalistalányok is kiegészítették a hangzást, illetve eljött Asztalos Dorottya, a csellista, aki a Hozzánk idomult éjjel az ég nevet viselő albumról a Give me one című számot kelti életre, és emlékeztet minket arra, hogy a cselló mennyire sokoldalú hangszer, aminek igenis helye van a könnyűzenében.

Közöttetek egyedül mégis

Jobb, mint nélkületek

A Blaha dalaitól könnyen érezheti úgy magát az ember, mintha egy Black Mirror-szerű szimulációban lenne, ahol az a lényeg, hogy elfelejts minden problémát. Blaha-koncerteken megszűnik a szürkeség, az élet vidámabb oldala tárul fel, ám ha mégsem ereszt a szomorúság, a dalok alkalmasak arra, hogy Schoblocher Barbival együtt mindenki az éjszakába üvöltse a fájdalmát. Az énekes most is kieresztette a hangját. Nem tudjuk eldönteni, hogy nem lennénk a szomszédai, vagy pont hogy igen, de az biztos, hogy énekének van ereje, hangszíne pedig minden lágéban dögös.

A koncert vége felé a zenekar boldog szülinapot kívánt a Blaha-közönségnek (vagy -közösségnek), igaz, csak vízzel koccintottak, ám amíg áldoztak a hidratálásnak egy hosszú percet, a tömeg a Boldog születésnapot! című dalt énekelte várakozásképp.

Barbi oldalán Vitáris Iván foglalt helyet. A két előadóról üvölt, hogy elismerik egymás tehetségét és jelentőségét a magyar könnyűzenei életben. Látszik rajtuk a hosszú évek alatt kialakult, egymás iránt érzett szeretet, barátság és tisztelet. Mivel a zenekar 2016-ban feldolgozta a Locomotiv GT Szólj rám, ha hangosan énekelek című nótáját, így ezt a dalt énekelték el, és hangosan, de szerencsére senki sem szólt rájuk. A két előadó között több volt a kémia, mint az ELTE Természettudományi Karán. Vitáris a dal végén köszöntötte a zenekart, Schoblochert pedig az ország, majd kijavítva magát a világ egyik legjobb énekesének nevezte.

Ám még le sem ment a színpadról, már fent is volt a Carson Coma zenekarból Fekete Giorgio, aki a Blaha egyik első olyan dalába csatlakozott be, ami megdobta a banda népszerűségét. Az Ahol összeér után még egy dalt kapott a közönség búcsúzásként, illetve a zenekar, amelynek nagyjából ez a dal jutott, hogy feldolgozza, tíz éve a pályán van, és a fehérvári kiskocsmáktól odáig vezette őket az út, hogy már minden fesztiválra és Budapest egyik legnagyobb szabadtéri koncerthelyszínére „hazajárnak”.

A Sokat bír című szám volt az utolsó a szülinapi koncerten. Annyi biztos, hogy aki máshol töltötte a csütörtök estéjét, az bánhatja, mert a Blahalouisiana egy estébe sűrítette mindazt, amiért ennyien szeretjük őket.