Egy nyári délelőtt nem a legjobb idő arra, hogy a szívós romlást és az életünkbe betörő katasztrófákat idézzük meg, ahogy tette az Interpol a The Other Side of Make-Believe című új albumukon, melynek már a felütésében, a Toni című dalban minden lángol a csendes-óceáni autópályákon.

És hogy mi van a lemez címében idézett másik oldalon? Valami, ami nem egyenlő a valósággal, hanem még annál is rosszabb. Részben erről is szól az Interpol hetedik nagylemeze. Derűs napot kívánunk!

A New York-i illetőségű Interpol a pop egyik leginkább artisztikus zenekara, igényes artworkkel, művészfilmes hatású klipekkel, így amikor felrakjuk a zenekar valamelyik lemezét, akkor leginkább az Interpolt jellemző jól szabott, biztos ízlésű világban szeretnénk tartózkodni, betöltekezni a melankóliával és az aggályos műgonddal megírt, a dark wave és a New York-i underground ihlette dalokkal.

Az Interpol első három lemeze, a Turn On the Bright Lights (2002), az Antics (2004) és a Our Love to Admire (2007) máig etalonnak számító munkák, részei annak a nagy korszaknak, amikor a new wave hatású indie-rock elhozta a rock and roll utolsó reneszánszát, amikor a New Musical Express hetente rakott a címlapra a világ megváltását ígérő art-rock bandákat.

Ugyanaz a hangkép

Az Interpol több szempontból is különleges helyet foglal el ezek között a zenekarok között. Először is: nem britek, hanem amerikaiak, és a legtöbb formációval ellentétben sosem tettek produceri, kiadói nyomásra kompromisszumokat, megmaradtak a szikár, fokozatos építkező dalstruktúráknál, miközben számos daluk refrénje árulkodik arról, hogy ha akarnák, elérhettek volna komoly kereskedelmi sikereket, mint például a szintén amerikai és a brit indie-poppal szintén meghitt viszonyt ápoló Killers.

Viszont az Interpolnak nem sikerült továbblépnie, maradt ugyanaz a hangkép, amit némileg módosítanak, attól függően, hogy éppen melyik producerrel dolgoznak, de ragaszkodnak a jellegzetes, fokozatosan építkező gitárstruktúrákhoz, amelyek nehezen adják meg magukat, és inkább csak a többszöri hallgatás után fedezhetjük fel a finomságokat...

Olyanok, mint egy modern, minimál enteriőr, amelynek geometrikus alakzatai között egyszer csak feltűnik egy világoskék krétafestékkel megdolgozott komód és azon egy gyerekkori lemezjáték. Azaz a refrének szépen feldíszítik, ellenpontozzák a lassan kiteljesedő repetitív, egyszerű riffeket. A lemez talán legjobb dala, a nyitó Toni például olyan, mint egy Philip Glass-filmzene, a monoton zongoratéma viszont egyszer csak „elszabadul”, kiteljesedik, éteri himnusz lesz belőle.

Az albumot 2021 szeptembere és 2022 januárja között a londoni Battery Studiosban vették fel, a munkának Mark „Flood” Ellis volt a producere, aki olyan lemezeken is dolgozott, mint a Depeche Mode Songs of Faith and Devotionje, a Nick Cave and the Bad Seeds The Good Sonja, a The Smashing Pumpkins Mellon Collie and the Infinite Sadnesse vagy a U2 Popja. Flood a világ egyik legkeresettebb producere, aki egyfelől ragaszkodott az Interpol klasszikus soundjához, másfelől a zongoratextúrák még erőteljesebb alkalmazásával részint meg is újította azt.

A lemez jól teljesít, izgalmas a hangzása, ugyanakkor részint önismétlő is, a Mr. Credit riffje hasonlít a korábbi RestMy Chemistryhez, és még számos helyen tudnánk egy-egy régi dal témavariánsaira rámutatni. Szóval itt-ott talán unalmasnak is tűnhet a lemez, ugyanakkor más vonatkozásokban megújult. A Renegade Hearts – legalábbis önmagukhoz képest – szinte már diszkószám, kár volt a lemez közepén eldugni, jöhetett volna talán már a nyitó Toni után.

Ezzel az albummal egy darabig kihúzzuk

Mint a legtöbb Interpol-album, a The Other Side of Make-Believe is hangról hangra karcolja bele magát az elménkbe, először épp csak hogy hozzánk ér, aztán egyre mélyül a nyom, míg végül seb lesz belőle, ami fájdalommal jár, de ez jóleső fájdalom.

Persze nem elég méltóságteljesen öregedni és elkötelezettnek maradni, húzó dalokat is kell írni, amelyek eladják az adott albumot. Szembe kell néznünk azzal, hogy a The Other Side of Make-Believe-en nincsenek olyan mézesmadzagok, mint a C'Mere, a Snow Hands, a PDA, a Rest My Chemistry és a Heinrich Maneuver..., mégsem okozott a lemez csalódást.

Jó lemez, se több, se kevesebb. Azt énekli Paul Banks a Greenwich című dal elején, hogy csak az álmaim maradtak meg, semmi mást nem kaptam. Na jó, megmaradt néhány remek Interpol-dal is, a The Other Side of Make-Believe-ről, és ezekkel pont ki tudjuk húzni a 2022-es évet.

Interpol:  The Other Side of Make-Believe

Matador,  46 perc, 11 szám