Jeff Tweedy, a Wilco nevű amerikai alt-country zenekar énekese nem viccel. Azt mondja Hints című új dalában, hogy nincs középút, amikor a másik oldal inkább ölne, mint hogy kompromisszumot kössön. Nos, ez felénk is ismerős, ahogy a Cruel Country című új dupla album számos kérdésfelvetése is. Pont annyira, mint a borítón látható, halasi csipkére emlékeztető terítő.

Ha akarjuk, a Cruel Country zenés országértékelő vagy portré az Egyesült Államokról a country nyelvén. Maga az albumcím is egyszerre utal a nemzetre és a zenei műfajra, miközben a Wilco életvezetési tanácsokat ad arra, miképpen élhetünk a saját szabályaink szerint egy darabokra hulló világban, és közben megvív a country mumusával is.

Jeff Tweedy az amerikai rockzene egyik kulcsfigurája, még az Uncle Tupelo zenekarban mutatta meg, mi is az alt-country, de amikor összehozta a Wilcót, a country már csak kiindulópont maradt. A stúdiókörülmények között, de élőben rögzített, 21 számot tartalmazó Cruel Countryn visszatértek oda, ahonnan elindultak, háttérbe szorítva az art rockos impulzusokat.

Jeff Tweedy a Love is the King című, 2020-as szólóalbum munkálatai során kezdte el írni a Cruel Country témáit – akkor még nagyrészt egyedül dolgozott –, de a Cruel Country már egy hattagú zenekar munkája. Annak ellenére hogy a lemez megmutatja az amerikai zászló szövési hibáit, színevesztett motívumait és Tweedy vívódásait is, a hangszerelésben visszafogott. Az album finoman szólva sem harsány, inkább elmélkedő, megpróbál válaszokat találni arra, hogy „hol rontottuk el”, és hogy „miért hagytuk, hogy így legyen”.

Azt azonban Tweedy határozottan kijelenti, hogy minden észrevétele ellenére szereti az Egyesült Államokat. Szeretem a hazámat, mint egy kisfiú – mondja a Cruel Country című dalban, de epésen azt is hozzáteszi, hogy csak annyit kell tenned, hogy énekelsz a kórusban. A takarékos hangszerelésű, melankolikus album távol áll a Nashville-country ezüstösen csillogó világától, de nemcsak afféle panaszkönyv, hanem vigasztaló énekeskönyv is egyben, ugyanakkor a maga módján ravasz és szórakoztató lemez.

A The Universe című dalban azt mondja Tweedy, hogy beszélj hozzám, nem akarok költészetet hallani, miközben a lemez kimondottan lírai. Akkor most hallgassunk költészetet, vagy sem? Persze, hallgassunk, nem kérdés. Itt van ez a szelíden áramló dalfüzér, amelyben nemcsak egy nyughatatlan zsenit találunk, hanem az ő árnyékában számos kiváló zenészt is. A dobos Glenn Kotchet (aki most nem mutatja meg igazán, mit tud), és ott a választékosan gitározó Nels Cline is.

Ugyanilyen ravasz a Sad Kind of Way című dal, amelyben azt énekli Tweedy, hogy a legjobb, amit tehetek, az, hogy megpróbálok örülni neked. Szóval itt egy naturális, visszafogott album, amelynek legfőbb jellegzetessége a folkosan megszólaló, szelíden pengetett akusztikus gitár. És persze hiába emeli ki a zenekar, hogy ez közösségi munka volt, és hogy a dalok végső formája jammelésekből született, valójában akkor is megszólalnak, ha Tweedy egy szál gitárral adja elő őket egy kamionparkolóban.

A Cruel County ambíciói ellenére sem konceptlemez, nincs kerettörténete, az egész bölcs példázat arra, hogyan tudjuk jól érezni magunkat a globális katasztrófák kellős közepén. Nincsenek itt nagyzenekari túlzások, nincs semmi ünnepélyesség, miközben az album főhőse maga az Egyesült Államok, amelynek déli határán veszélyes álmok áramlanak… Ezzel a képpel indul a lemez, ezt halljuk az I Am My Mother című dalban.

Az album zenés kísérlet arra, hogy megmutassa, igenis létezik az a felállás, amely szerint azért vagy kíméletlenül kritikus a hazáddal, mert rajongva szereted, ha kell, olyan naivitással, ahogy csak a kisfiúk, és olyan indulattal, ahogy a kamaszok.

Ezt énekli Tweedy az Ambulance című dalban: Félig ember voltam, félig üvegszilánk. Ebben az éles és csillogó üvegszilánkban éppúgy meglátjuk magunkat, ahogy a Cruel Country című albumban.

Wilco: Cruel Country, dBpm Records, 21 szám, 77 perc