A pop álmoskönyvében ha kémények között repülő disznóról álmodsz, az azt jelenti, hogy újra megjelent a Pink Floyd 1977-es Animals című albuma, és hogy valószínűleg újabb remasztert kapott. Most is ez történt. Hiába, vannak visszatérő álmok, vannak újra és újra megjelenő klasszikusok.

Az Animals a színes, eredeti covere helyett immár alternatív borítóval látott napvilágot, egy monokróm hatású képet látunk, az ismert ipari tájat, a külvárosában található Battersea Power Station kéményeit, de már egy másik malacot. A Pink Floyd címerállata a disznó, „aki” az Algie nevet kapta. A legendárium szerint a fotózás során a vihar elsodorta, majd ezután feltűnt a Polgári Légiközlekedési Hatóság radarjain, és egy farmer legelőjén landolt. Az elszabadult sertést le kellett volna lőnie egy mesterlövésznek, de a több napig tartó fotózásra, ahogy lenni szokott, pont akkor nem jött, amikor – mint valami népmesében – a röfi világgá ment.

Állati elmék

Szokás úgy beszélni a lemezről, mint afféle alulértékelt mesterműről, amely a hetvenes évek nagy szériájában – Dark Side Of The Moon (1973), Wish You Were Here (1975), The Wall (1979) – nem kapott elég fényt, de mentségére szolgáljon, hogy nem is kellett neki. Az Animals, amit részint Orwell Állafarmja ihletett, a zenekar egyik legsötétebb, leginkább lehangoló lemeze, mellőzi a három nagy kasszasiker szélesvásznú hangzásvilágát. Lecsupaszított a soundja, fenyegető az atmoszférája, ráadásul ki az, aki szeret disznóröfögést hallani a nappalijában.

Az Animlas nem szép album, nincsenek rajta olyan ízes szaxofonbetétek, amelyek a Dark Side of the Moont és a Wish You Were Here-t felmelegítették, nem jellemzi a történetmesélés nagyszabása, mint a The Wallt. A lemez nagy titka, hogy a zenekar hogyan tudott néhány egyszerűnek tűnő akkordmenetből eposzi méretű dalokat létrehozni úgy, hogy a dolog egy pillanatra sem tűnik unalmasnak.

A farm, ahol élünk

Igaz, hogy a nyitó és a záró tétel (Pigs On The Wing I-II.) szelíd, akusztikus hangzása kissé finomkodó, de ezek rövid, alig egyperces fejezetei a disztópikus albumnak. A Dogs című lemezoldalnyi tételben a kapzsi, ármánykodó kutyákat mutatja be, a Pigs (Three Different Ones) az önkényuralomra hajlamos és önelégült disznókat, míg a Sheep a bólogató birkákat helyezi fókuszba.

Waters ezzel a lemezzel megzörgeti a ketreceket, társadalomkritikus, elitellenes szövegeivel ez lett a zenekar punk albuma, abból az időből, amikor Angliában mindent vitt a punkhullám, és Johnny Rotten „Gyűlölöm a Pink Floydot” pólóban feszített. A több prog-bandával ellentétben ezen a lemezen nincsenek udvari bolondok, Boris Valejo-festmények, ókori mítoszok, csak társadalmi mélyfúrások.

Gilmour ezúttal keményebben, hidegebben, szögletesebben játszott, és miközben ez az első album, amely inkább csak Waters víziója, mégis itt teljesedik ki leginkább a rivális David Gilmour zseniális gitározása, különösen a Dogsban mutatja meg magát. Ugyanakkor ez az utolsó olyan lemezük, amely igazi zenekari munka, annak ellenére, hogy a billentyűs Wright játéka elegánsan a háttérben marad, de amit produkál (például a Sheep intrójában), az így is emlékezetes. Érthetetlen, hogy amikor a Pink Floyd a nyolcvanas évek második felében immár Roger Waters nélkül turnéra indult, az Animals albumról semmit sem játszott. (Az nem elégséges indok, hogy Gilmour nem szerette Waters komor szövegeit.)

Tisztasági mánia

A pedáns, mégis ihletett remixet a Pink Floyd egykori hangmérnöke, James Guthrie készítette, aki olyan árnyalatokat hoz felszínre az Animalsból, hogy úgy érezzük, mintha 1977-et írnánk, és most hallgatjuk meg először a lemezt. Kövérebb a basszus, fényesebb, tisztább Gilmour gitározása, Rick Wright úgy manőverezik a billentyűkön, hogy az is érthetetlen, miért szorította ki őt a zenekarból Waters.

Az album hangzása szinte ragyog a 2022-es háborús kontextusban, és épp itt az ideje, hogy ezzel az új keveréssel új esélyt adjunk az albumnak, megmutatva, hogy nem lóg ki a hetvenes évek zseniális munkái közül, hanem azoknak szerves, elidegeníthetetlen része. Guthrie az eredeti analóg master szalagokat vette elő (az anyagon dolgozott még Joel Plante és Bernie Grundman is), a zenekarral való kapcsolata az Animals megjelenése utáni egy évvel kezdődött, az első közös munkájuk a The Wall volt.

Az Animals dalainak nagy része megvolt, a Dogsot – amely 17 perces tanulmány az angol társadalom viszonyairól – You Gotta Be Crazy címmel már a Wish You Were Here turnéján játszották, ahogy Raving and Drooling címmel a Sheepet is, szóval, az Állatfarmra történő utalások helytállóak, de Orwell említése nélkül is működne az album.

Azt énekli Waters a Sheepben, hogy most a dolgok tényleg azzá válnak, aminek látszanak. És tényleg: ez az album most, a legújabb remaszter után azzá vált, ami mindig is lenni akart: ez lett a prog-rock punk albuma, mocskos disznókkal, vérszomjas kutyákkal és bólogató birkákkal.

Pink Floyd:  Animals

Warner

5 szám 42 perc