A rock and roll néha úgy működik, mint egy tanácsadó testület. A Pixies új, Nomatterday című dalában azt tanácsolják nekünk, hogy ne vizeljünk a szökőkútba, majd hasonló bölcsességgel teszik hozzá, hogy whoa-whoa-whoa-whoa-whoa-whoa-whoa, aminek persze semmi értelme nincs, igaz, azzal sem lesz jobb az életünk, ha tisztában vagyunk a szökőkút rendeltetésszerű használatával. A Pixies Doggerel című új albumával és a szökőkutas Nomatterday című dallal viszont minőségi időt tölthetünk el.

Rendes ember tehát nemcsak hogy nem pisil a szökőkútba, de nem is megy bele, hacsak nem Anita Ekbergnek hívják. A Pixies azonban nem Fellini mestert akarta helyzetbe hozni, hanem Sergio Leonét, illetve zeneszerzőjét, Morriconét, akit a zenekar rendesen megidéz a spagettiwestern-hangulatú Vault of Heaven és a Who’s More Sorry Now? című dalokban. Ugyanakkor beköszön még a Sonic Youth is, akikkel együtt a Pixies alapvetően határozta meg a kilencvenes évek indie rockjának irányát, hogy mást ne mondjunk, a Nirvana nem futott volna be, ha nem nyúlja le Kurt Cobain jó diák módjára a Surfer Rosa (1988) és a Doolittle (1989) hangképét.

A nyúlás illata

Maga Kurt Cobain nyilatkozta 1994 elején a Rolling Stone magazinnak, hogy a Smells Like Teen Spirit nemes egyszerűséggel Pixies-lopás. Az 1993-ban feloszlott Pixies az indie pop egyik legnagyobb legendája, mégis szinte teljesen ismeretlen volt nálunk annak ellenére, hogy e két lemezt 1989 körül leadta a Petőfi rádió, és a jó fejeknek ugyanúgy megvolt, ahogy a Sugarcubes vagy a Sonich Youth korai albumai is. Aztán a jófejeskedésnél is fontosabb lett a rendszerváltás. A Pixiesnek nem lett különösebb kultusza itthon, pedig Kim Deal basszusgitáros témáit majdnem Lovasi Andrásnak is sikerült levennie a Kispál korai dalaiban.

Kim Deal az indie pop egyik legfontosabb basszusgitárosa, szerepe közel akkora, mint a Joy Divisionből és a New Orderből ismert Peter Hooknak. Deal azonban már egy ideje nincs a Pixiesben. Persze nemcsak örömteli a Pixies örökségét cipelni, de egyben teher is: a 2004-es újraegyesülésük után Kim Deal már nem akart új lemezt készíteni, azt mondta, hogy mint zenerajongó nem szeretne új Pixies-albumot hallgatni. A fanatikusok viszont akartak, de nem olyan, rutinból lezenélt munkákat, mint amilyen az Indie Cindy (2014), a Head Carrier (2016) és a Beneath the Eyrie (2019), hanem olyat, amilyen a 2022-es Doggerel lett.

Dadaista surf-rock

Tom Dalgety producerrel ezúttal 40 dalból válogatták ki azt a 12 dalt, amelyet az énekes és ritmusgitáros Black Francis a karantén idején írt. A széles skálán megszólaló dalokban ott van a gothic-country, a poszt-grunge és a power-pop világa, Morriconétól (Vault Of Heaven) a Fleetwood Macig (Who’s More Sorry Now) nagy a merítés, mégis egységes albumot hallhatunk.

Az utóbbi években egyre rutinszerűbben működő dadaista surf-rock zenekarnak talán Paz Lenchantin melodikus basszusjátéka adta a legnagyobb löketet. A nyolcadik lemezükkel együtt a 2013-as újraegyesülésük óta pont annyi albumot adtak ki, mint amennyit az 1987 és 1993 közötti nagy korszakukban, azonban csak a Doggerel ér fel az első négy album makulátlan színvonalához. Persze mit tegyen egy zenekar, amelyik lefektette a modern alternatív rock alapjait, és amelyik nélkül sem a grunge, sem a 90-es évek indie popja nem képzelhető el?

Kísérőajándékok

Semmi különöset, innen már minden jutalomjáték saját maguknak és a közönségüknek is, az is, hogy a folyamatos turnézások közben néha készítenek olyan remek dalokat, mint a Dregs of the Wine vagy a Thunder and Lightning. Ezek afféle kísérőajándékok, amelyek a koncerteken remekül kiegészítik a Surfer Rosa, a Doolittle, a Bossanova dalait.

Ha egy zenekar ilyen meggyőző erővel állítja elő a mariachi noirt, akkor azt kell mondjuk: a legendát nemcsak az emlékek építik, arra a jelen is rá tud erősíteni. Azt énekli Black Francis a Thunder and Lightningban, hogy számold meg a mérföldeket, amíg a villámlásból mennydörgés lesz. Nos, megszámoltuk, de nem mérföldekben, hanem években. A 2014-es Indie Cindytől nyolc évet kellett várni a Doggerel mennydörgésére.

Pixies: Doggerel

BMG

42 perc, 12 szám