„Ne add fel, ne hagyd abba, csak lélegezz!” – így kezdődik az A-ha 11. stúdióalbumának, a True Northnak az I′m In című nyitódala. Persze nehéz lenne mindezt nem a zenekarra vonatkoztatni, amely már feloszlott, újjáalakult, hosszabb időkre leállt, a tagok között olyan természetesek a konfliktusok, mint az elpattanó hóláncok a sarkvidék közelében.

Ez a sarkvidéki hely legyen Bodo városa, amely 2024-ben Európa Kulturális Fővárosa lesz. A True North album is már ezt a nagy projektet idézi, amelyről Magne Furuholmen, a zenekar billentyűse azt mondta a sajtóanyagukban: „Ez egy levél a sarkkörről, új versek és új zenék Észak-Norvégiából.” Itt rögzítették ugyanis a lemezt. Mondjuk június 1. és július 13. között eszményi lett volna itt a szokásos éjszakai stúdiózás, ugyanis ebben az időben látható az éjféli nap, de ez nem jött össze, a felvételek ugyanis 2021 novemberében készültek.

Téli rege

True North címmel dokumentumfilm is készült, magának az albumnak is van egy jellegzetes filmzenés karaktere. A természetfilmes hatású, a környezetünkért aggódó filmes megszólalások valójában köszönőviszonyban sincsenek az album intim, belső tájakat bejáró világával, de ez legyen a legkisebb bajunk. Az igazi gondok akkor kezdődnek, amikor kiderül: a True North bár nívós, remekül meghangszerelt munka, komoly kreatív kockázatokat vállal, ugyanakkor nincsenek rajta igazi slágerek.

És itt nem a Take On Mere gondolunk, hanem azokra a jól karbantartott, szívfacsaró slágerekre, mint a The Sun Always Shines Tv, a Hunting High and Low, a The Living Daylight, a Lifelines… A védjegyértékű hangkép, a szenvedély, a túlcsorduló érzelmek ezúttal is megvannak, amit hallunk: prémiumpopjégcsapokra és sarki fényre. Ehhez jön még Morten Harket mézédes hangja és szerethető, kissé bájgúnáros imázsa. Akinek élénk a fantáziája, belehallhatja a nyolcvanas évek közepi szinti-popját is, persze valójában az A-ha a Take On Men kívül nem írt tipikus szinti-pop slágert. Igaz, az az egy a nyolcvanas évek egyik legnagyobb popszáma lett.

Fagypont alatt miénk a világ

A nagyzenekari hangzás sejtelmessé, filmszerűvé teszi a True North amúgy is elégikus hangvételű felnőtt popzenéjét, és ez mindig is benne volt az A-hában. Ahogy az is, hogy hol a kamarapopos megszólalás az erősebb, hol az esztrádzsáner. Csak most mindezt úgy teszik, hogy lemondanak a slágerekről, hogy azok nehogy összezavarják a hallgatót. A zenekar sajtóközleményében Paul Waaktaar-Savoy így nyilatkozott a dokumentarista, de részben fikciós elemeket tartalmazó projektről: 

Az első ötletünk az volt, hogy élőben vegyünk fel egy stúdiómunkát, aztán az, hogy mindezt rögzítsük filmre, majd a dolog egy sajátos produkció lett, bemutatja az Arctic Philharmonickal készített közös munkát.

Morten Harket nemcsak kiváló énekes, de egyben remek színész is, aki remekül hozza a klasszikus A-ha-élményt. Ezúttal egyetlen dalt sem írt, mégis úgy adja elő, mintha ezek lennének az utolsó gondolatai hanyatló, végóráit élő világunkról. Ha mindenképpen legjobb dalt keresünk az albumon, akkor talán a Forest For The Treest és a Make Me Understandet említhetnénk, miközben konstatálhatjuk: ezek a derék, hatvan felé közeledő férfiak nem akarnak olyan szinti-pop hősökké válni, akik németországi retrofesztiválokon lépnek fel.

Előttem van észak

Igen, a True North enervált és fáradt album, de a legjobb értemben az, és igen, el kell foganunk, hogy a zenekar mindig is előre akart nézni, nem pedig a Volvójuk jeges visszapillantó tükrébe. Azt énekli Harket a Forest For The Treesben, hogy minden elveszett, és még a mozifilmekből is kifogytunk… Szerencsére ők nemcsak filmeket, de lemezeket is készítenek, a maguk részéről mindent megtettek.

Az önterápiás céllal született Summer Rainben kiírják magukból a konfliktusaikat: „Amit nem veszítettünk el a nyári esővel, visszajön, hogy ősszel újra kísértsen minket. Nyiss ki minden ajtót, és engedd el a fájdalmat…”És persze közben tedd fel az True North című albumot.

A-ha: True North

Sony/ RCA

52 perc, 12 szám