A kezdésre olyan füst lepi el a Papp László Budapest Sportarénát, mintha Snoop Dogg házibulijában lennénk. A házibuli-hangulat a tömeg nagyságában is tetten érhető, ugyanis az Aréna legnagyobb része le van zárva a Bonobo-koncerten, de ezt egyáltalán nem bánjuk. Mindig ezek a bensőséges hangulatú bulik a legjobbak.

A negyed tízkor kezdődő koncert előtt az Analog Balaton csábítja könnyed bulizásra a nagyérdeműt, tőlük a színpadot Poté veszi át, aki továbbhangolja az embereket a könnyed lötyögésbe. A közönségben rengeteg a fiatal, az a korosztály, amely látványra épp érettségire készül, de nagyon sokan vannak, akik akkor voltak ennyi idősek, amikor Simon Green elkezdett nyilvánosan zenélni.

Már Poté alatt is remek a hangulat, de mire a fő attrakció tagjai elfoglalják helyüket a hangszerek mögött, a közönség eksztázisközeli állapotba kerül, amit hamar el is ér, és ezt a koncert végével sem engedi el.

Bonobo október elején indult világ körüli turnéra, hogy élőben is bemutassa idei, Fragments című albumának remekműveit. Mert nehezen lehet ennél szerényebb jelzővel illetni ezt a lemezt, akik kedvelik az elektronikus zenét, egészen valószínű, hogy tudnak rezonálni a számokkal.

A dalok élőben sem okoznak csalódást, annak ellenére sem, hogy a vendégénekesként több számban színpadra lépő Nicole Miglis hangját néha maximálisan elnyomják a hangszerek, de ezen kívül a hangosításra nem lehet panasz.

Föld, víz és neoncsövek

Elektronikus zenei koncerten a vizuál legalább annyira fontos eleme a show-nak, mint maga a zene. Ez most sincs másként, a látvány Bonobo világához méltóan minimalista, mégis másodpercek alatt kerít olyan hipnotikus állapotba láthatóan mindenkit, hogy azt egy sokat látott pszichológus is megirigyelné.

A vetítés az eddig megszokott természeti elemeket idézi, a fényshow pedig olyan szépen komponált, hogy kaphatna egy villanást a budapesti Light Art Museumban is. Természetesen a neoncsövek játéka sem maradhat el.

A félig lezárt aréna kifejezetten segítette az elmélyülést a zenében, ugyanis a fekete leplekkel lezárt rész megvilágítatlanságától a színpadkép olyan, mintha a semmi közepén lebegnénk. Néha egy világűrbéli koncerten, néha az Avatar-film bulizó szentjánosbogarainak érezhetjük magunkat. Bár a zene megkívánná, hogy a teljes koncert ideje alatt csukott szemmel hullámozzon egy emberként a tömeg, a látvány miatt mindenképp érdemes rábírni a lusta szemhéjakat a szolgálatra.

Külön felszabadító, hogy a koncertet önmagában élvezhetjük, nem több száz minikijelzőn keresztül, ugyanis telefonok csak a „slágereknél” kerülnek elő, hogy ismeretlen sorsú videófelvételek készüljenek a kedvenc dalokról. A közönség kifejezetten pozitívan vizsgázott, mindenki kedves, türelmes, kevés a tolakodás, de ha van is, mindenki mosolyog egymásra. Ez az előnye a feel good zenének, mint amilyen a Bonobo. Ugyanis ez a muzsika, főleg élőben, a zsigerekig hatol. Az arénában körülnézve az emberek között, szinte biztosan ki merem jelenteni, hogy a stressz, legalább erre a kis időre, de mindenkit elengedett, és endorfinnal, dopaminnal, szerotoninnal és oxitocinnal teltek meg a sejtek.

Az egyetlen picit zavaróbb elem az volt, amikor a halkabb számoknál, akárcsak egy osztályteremben, felerősödik a morajlás, de pár szám után szerencsére ez is elhalt.

Legális drog

Nicole Miglis, mint egy kedves földönkívüli, végigsimogatta hangjával a teret. Több számban is színpadra lépett, így azok a dalok sem maradtak ki, amelyek énekkel égtek bele a tudatokba.

A közönségen kívül láthatóan a zenekar is remekül érezte magát a Papp Lászlóban, erre Simon Green is ráerősített, amikor többször is kijelentette, hogy szeret Budapesten zenélni, jó emlékek is kötik ide, többek között karrierje elején is lépett már itt fel.

A Bonobo fülön keresztül ható drog, kedd este pedig több százan hagyták el az arénát legálisan beállva. Bonobo remek koncertet adott, akik ott voltak, biztosan napokig táplálkoznak majd a túltelített boldogsághormonokból.