A politikai aktivisták nem öregszenek szépen, és a lila haj és Sigue Sigue Sputnik-féle sminket beelőző arcfestés is inkább egy kamasznak áll jól, mintsem hatvanhét éveseknek – jut eszünkbe Nina Hagenről. És a 16 tonna című munkásdal is inkább a szakszervezeti tüntetés kantinjában dörren meg, és maximum egy kamaszokból álló punkzenekarnak áll jól. Sorlemezen inkább kellemetlen. Nina Hagen viszont úgy gondolta, hogy jó ötlet felvenni a 11 év után megjelenő új, Unity című albumára.

A dalt jórészt a polbeates lányok adták elő, népi hímzésű blúzokban KISZ-gyűléseken, azután, hogy eljátszották Hell István Hajnali ének megzenésített versét, melynek a Megháglak szelíden, halkan soránál megrezzentek a Felszabadulási vándorserlegre lógó girlandok.

Merle Travis folk-blues slágere még anno a Cipő-féle Republicot is megihlette, de mindegy is, mert ott van a United Women of the World, amelyről leírva jól hangzik, hogy Hagen a feminista reggae-himnuszt Liz Mitchell-lel, a Boney M. egykori énekesnőjével adja elő, de a punk keresztanyjának affektálásai, maníros, áriázó túlzásai 2022-ben egyszerűen már nem működnek.

A művésznő teljes eksztázisban 

Más volt a helyzet 1985-ben, amikor Hagen legutóbb készített igazán jó albumot, az In Extasyt, amikor hatalmas tömegek előtt játszott, többek között a Rock In Rio fesztiválon is, de aztán változott a klíma, a német produkciók a Neue Deutche Welle kifulladásával kikerültek a globális pop körforgásából, és már az sem érdekelt senkit, hogy Nina Hagen újra megidézte az 1981-es, ufóval való találkozását Malibuban. Egy csomó dalában megírta a földönkívüliekkel találkozását, például a Gods of Aquariusban, mely úgy kezdődik, hogy a vízöntő istenei ufókkal érkeznek…

Egy ufót láttam, nem vitás

Az űrlény kalandjával még David Letterman talkshow-jába is elment haknizni, hogy promózza az In Ecstasy albumot. Szóval, nemcsak az extrém haja, sminkje, a Wendy O. Willamsnél is őrültebb fazonja hozta zavarba a sokat látott németeket, hanem az ufóészlelései is. Nos, maradt ugyanez az attitűd, ugyanaz a harcias kiállás, ami lefegyverző is lehetne, de a végeredmény inkább csak meghökkentő. Korábban is jellemző volt rá az eklektika és a végletekig vitt műfaji káosz, de valahogy volt az egésznek rendszere, az elektro, a punk, a My Way, a Russian Reagge-ben feloldott Kalin Kamalin Kakalin Kamaya passzolt a tarka popjához.

Elfújta a szél

Az ember csak kapkodja a fejét, amikor előadja 2022-es szinti-funk, hip-hop, dub-folk-diszkóját, amelybe belefér még egy Bob Dylan- és egy Sheryl Crow-feldolgozás is. Oké, mindig is csinált átiratokat, de nem hagyott ki tizenegy évet két lemez között.

És ugye a Beatlestől is szexi volt, amikor rázendítettek a Komm gib mir deine Handre. Csak hát a német nyelv egzotikumán kívül Hagen nem tesz semmit a dalhoz, így a Megasztárban is feldolgozta volna Pierrot Tóth Gabinak. Szóval, hol van már az a Nina Hagen, aki Nunsexmonkrock albumával művészetté emelte a punkot? Hol van már az a csaj, akinek ezt a lemezét a Dob utcai lemezboltból csatárláncba szerveződve, az eladó figyelmét elterelve lopták ki a sarus keletnémet turisták 1985 forró nyarán…

Izgalmas a United Women of World című feminista szolidaritási reggae himnusza, és amikor felcsendül Kreuzberg egyik gíroszbárjában, akkor még a dürüm nyárs párájától nedves rasztahajak is égnek állnak. A Redemption Day című látomásos Sheryl Crow-dalban – amelyet egyébként Johnny Cash is feldolgozott az American VI: Ain’t No Grave című lemezén – azt énekli Hagen, hogy dobj nekünk egy csontot, de a tányért hagyd meg. Nos, 11 év után ez az album inkább csak egy csont a rock egyik legnagyobb stilisztájától, akinek a lemezeit 1983-ban ugyanúgy megsétáltatták a párducnadrágos pesti punkok a Nagykörúton, mint a Clash albumait. Ugyanazok a manírok, ugyanazok a teátrális gesztusok, punk spirituálék és biblikus látomások, csak kicsivel több a dub és az elekro-funk… És egyre inkább tűnik úgy, hogy az a bizonyos ufó nem más, mint maga Nina Hagen.

Nina Hagen: Unit

Grönland Records

12 szám, 43 perc