40 éve hunyt el Radics Béla, a magyar rockgitározás ikonikus alakja, akinek halálára példátlan gyorsasággal reagált a P. Box nevű zenekar. Még 1982 őszén, alig másfél hónap múlva már megjelent kislemezen A zöld, a bíbor és a fekete című daluk, aminek hírértéke sokak számára nem is a legnagyobb magyar gitáros halála volt, hanem az, hogy Vikidál Gyulának ez a dal lett a belépője a P. Boxba, így már többen játszottak ott a nagy P.Mobilból, mint Schuster Lóránt régi-új új formációjában. És ez sokat elárul Radics, a gitárkirály életéről.

Mert kétségünk sem lehet afelől, hogy magát az emlékdalt, A zöld, a bíbor és a feketét sokkal többen ismerték, mint a Taurus Szólíts meg vándorát vagy a Zöld csillag című dalokat, amelyek a leghíresebb, Radicshoz köthető, kislemezen is megjelent szerzemények voltak. És ennek ellenére vagy pont ezért, amikor 1986-ban megjelent Ómolnár Miklós: R. & B. kapitány, avagy pengék és halak (Radics Béla 1946–1982) című könyve, már teljesen megépült a mítosz minden idők legnagyobb magyar gitárosáról. De attól még, hogy mindenki tényként kezelte ezt, az 1970-es évek Radics-felvételei hosszú ideig hozzáférhetetlenek voltak. Abban az időben a nála tíz-tizenöt évvel fiatalabbak inkább P. Mobilt és Beatricét hallgattak bootlegfelvételeken, mintsem Taurust, Aligátort vagy éppen Tűzkereket.

A vándor éji dala

Radics volt minden idők legnagyobb magyar gitárosa, ezt mindenki elfogadta, de szinte senki nem hallgatta őt magát. Halála után elkezdődött a mítosz teljesebb megépülése a roadok, a zenészek, a barátok és az egykori angyalföldi slep között, és amikor 1986-ban Ómolnár könyve megjelent, a szűk szubkultúrán kívül is érdekes lett a sorsa, amelyben sokan felismerni véltek azt, akinek nem jött össze a nagy gitárszóló. Minden kisvárosban volt egy zseniális gitáros, akinek volt három jó éve az Aranykacsa presszóban vagy a Fényes étteremben, hogy aztán elragadja környezetéből a delírium tremens. Aztán a rendszerváltás után már sorra jelentek meg a hivatalos és félhivatalos bootlegek, amelyeken hallható volt Radics játéka, de Béla sosem került a helyére, pedig tiszteletre méltó az a lelkesedés, amely jellemzi a hagyatékát őrző Emléktársaságot.

A Zöld csillag jegyében

Most éppen játékfilmjellegű mozi is készült az életéről, és egy minden eddiginél alaposabb könyv (Bálint Csaba: Radics Béla a rockkorszakban), valamint megjelent halálának 40. évfordulójára a Radics Béla Aranyalbum című vinylválogatás is, már jobbak az esélyek. Az Aranyalbum 1968–1978 némi iróniával az egykori hungarotonos aranyalbumok arculati elemeit idézi meg. Ironikus, hiszen azok a zenekarok (pl. Omega, LGT, Bergendy, Skorpió) kaptak a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattól ilyen válogatást, amelyek igazi nagy sztárok voltak, és komoly eladásokat, nem egy esetben aranylemezeket realizáltak. Radicshoz ugyebár csak néhány kislemez volt köthető. Mindent elmond a rendszerváltás előtti magyar rockzenéről, hogy fiatalon, harmincas éveik közepén meghalnak a legjobbnak tartott honi rockgitárosok, Barta Tamás (1948–1982), Radics Béla (1946–1982) és Bencsik Sándor (1952–1987).

Sandbox Miniapp

Csodálatos utazás

A Radics-féle Aranyalbum arra tesz kíséretet, hogy olyan felvételeken keresztül mutassa meg a játékát, amelyekből kiderül, hogy méltó a gitárkirály titulusra, így az életmű megoszlása szerint vannak aránytalanságok, mert a tíz dalból öt Tűzkerék-felvétel, egyetlen Sakk-Mattot (Purple Haze) és Alligátort (Csodálatos utazás) hallunk, igaz, három Taurus-kompozíció (Zöld csillag, Lángszívű lány, Válaszra várva) is helyet kapott a gyűjteményben. A lemez tehát afféle demonstrációs eszköz is, amely megmutatja, hogy Radics milyen jól szólózik, milyen jól vette le például a Purple Haze-t már 1968-ban, és tíz év múlva a Highway Chile-t az iváncsai művház színpadán. Az Iváncsán 1978 júniusában rögzített koncertfelvétel – a lemezen három dalt (Dig That Booglie, Highway Chile, Gonosz asszony) is hallhatunk erről a buliról – érdekessége, hogy nagyon kevesen voltak a bulin, mert aznap este volt az argentin focivébé döntője, és a zenekar tagjai koncert közben fél szemmel a színpad szélére állított Junoszty tévét nézték.

Arany, és fénylik

Az sem kizárt, hogy pont ugyanezekben a percekben Budapesten a Beatrice adja azt a bizonyos emlékezetes koncertjét, amelyen Tádé, a rajongó kiscsaj csüszkölni kezdi a színpadi díszletnek szánt lábszárcsontot a Csodálatos emberi ész előadása közben. Ugyanis Nagy Feró elbeszélése alapján (Rockévkönyv 1981) azért őrjönghetett Tádé a csonttal, mert a rendezők szintén az argentin vébét nézték, nem törődve a színpadi show-val. Iváncsán cirka hatvanan figyelték a műsort, a Beatricén legalább ezren. És ebben benne is van Radics tragédiája, az, hogy míg Nagy Feró és Miklóska ráéreznek a punkra, addig R. B. Kapitány a Tűzkerékkel a Dig That Boogie-t nyomja Iváncsa sokat látott színpadán.

Ettől függetlenül Radics Béla a magyar rocktörténet egyik legnagyobb alakja, egyik legnagyobb gitárosa is. De hiába szerzik be a rajongók az összes fellelhető Radics-relikviát, a híres szamurájos pólójából egy cérnadarabot, az angyalföldi konyha sezlonyának minden rugóját, hiába erősödik egyre csak a kultusz, Radics Béla még mindig nincs a helyén. Talán az évfordulóra megjelent film, a könyv és az Aranyalbum… Radicshoz számos szín köthető, a zöld, a bíbor, a fekete, és most már az arany is.

Radics Béla: Aranyalbum 1968–1978

Moiras Records

10 szám, 40 perc