Azt mondja Iggy Pop az Every Loser című új albumának nyitódalában, a Franzyben, hogy a farkam és két golyóm többet ér, mint ti mindannyian. Ez akár igaz is lehet, ha tisztázná, hogy kikre is gondol valójában. Csak sejtjük, hogy az úgynevezett divatpunkokra gondol, akiket megidéz a Neo Punk című dalában. A dolog szépséghibája, hogy az egyik legtipikusabb bulvárpunk, a Blink 182 ütőse, Travis Barker is vendégeskedik ezen a lemezen.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az Every Loser producere a Grammy-díjas Andrew Watt, aki olyan előadókkal dolgozott együtt, mint Dua Lipa, Justin Bieber és a Post Malone... És az a legjobb az egészben, hogy nem sok hitelesebb punkdal született az utóbbi években, mint Iggy Pop Neo Punk című felvétele, amiben Iggy ezt énekli: Az öreg hölgyek elélveznek, ha mutogatom a farkam, Én vagyok a dögös, Gucci-modell neopunk... Én vagyok a háromszoros platinalemezes, libertariánus neopunk...

És még azt sem mondhatjuk, hogy a sok kanyar után (ott van például az Apres című frankofon jazzalbum) ez maga a nagy visszatérés, hiszen minden zenés kalandozás ellenére Iggy a punk keresztapja, aki a The Stooges-zal összehozta a Fun House-t (1970) és a Raw Powert (1973), aki olyan nagy hatású szólólemezeket publikált, mint a The Idiot (1977), a Lust for Life (1977) vagy a Blah Blah Blah (1986).

A vérprofi Andrew Watt meghallgatta Iggy összes lemezét, levette a hangképet, és megalkotta az eszményi Iggy-lemezt, ami az, ami: egy szikár, melodikus, lehengerlő punk-rock slágergyűjtemény. Igaz, Iggyire már nem kutyanyakörvet tekernek, hanem vérnyomásmérőt, és nem üvegszilánkokban hempereg a színpadon, hanem Miamiban, a nyugdíjasok paradicsomában héderel.

Mindig kell egy barát

De legalább a humorát nem veszítette el. A New Atlantis című dalában keblére öleli Miamit, a gyönyörű kurva várost, a tengerszint emelkedése és a klímavészhelyzet miatt mégis apokaliptikus lesz a dal: itt az ember önmaga lehet, de elnyeli a tenger.

A szinte mindenkit leköcsögöző, lef.szozó album olyan, mintha Iggy az önálló életet élő, tőle már részint független figuráját egy elegáns mozdulattal visszavenné, így szerepe szerint újra önmaga lesz. És ebben rajongó barátai nyújtanak hathatós segíséget. Duff McKagan (Guns N’ Roses), Chad Smith (Red Hot Chili Peppers), Josh Klinghoffer (ex-Red Hot Chili Peppers), de a The Regencyben a Foo Fighters nemrég elhunyt dobosa, Taylor Hawkins hallható. Az albumon közreműködik még Dave Navarro (Jane’s Addiction), Stone Gossard (Pearl Jam) és Travis Barker (Blink 182) is. Az energiák összeadódtak, de Iggy ezúttal is önmaga maradt.

A The Idiot és a Lust for Life című lemezein ott van Bowie kézjegye, az 1990-es Brick By Bricken McKagan és Slash is beköszönt, míg a 2003-as Skull Ring című album felvételei alatt a Green Day és a Sum 41 tagjait fogadta sajátos audienciáján. Aztán ott a legutóbbi, igazán sikeres munkája, a 2016-os Post Pop Depression, amit Josh Homme és Dean Fertita (Queens of the Stone Age), valamint Matt Helders (az Arctic Monkeys dobosa) baráti ölelésében készített.

Mégis, olyan erős az orgánuma, a személyisége, hogy bárkivel dolgozik is együtt, abból mindig Iggy-produkció lesz. Ez jó hír, de az, hogy most igazán önmaga, az még ennél is jobb. Tizenkilencedik stúdióalbuma, az Every Loser dühös, energikus szónoklat, dörzsölt avant-rock slágergyűjtemény, amitől igazán jól indult a 2023-as év.

Az albumnak számos csúcspontja van (Frenzy, Strung Out Johnny, Modern Day Ripoff, Neo Punk, The Regency), de érdemes a U2 One-jának ikerdarabjaként is felfogható Morning Show-t külön kiemelni. Azt énekli Iggy, hogy az arcomon látható fájdalom nem az űrből jött... Megigazítom a képemet, és megyek, mert ideje megcsinálni a reggeli műsort. És megcsinálta, az Every Losertől azonnal felébredünk.

Iggy Pop: Every Loser

Warner

37 perc, 11 szám