Ismerős kép: falusi ház hengerelt falán berámázott fotó, ami pont azt az épületet ábrázolja, amelyben állunk, alatta aranyozott betűkkel vaskos képaláírás: A mi házunk. Erről a motívumról is ír Grecsó Krisztián az Isten hozott című regényében.

De milyen lehet ténylegesen a mi házunk, amit nem a furfangos fotós tukmál a lakókra, nem külsőt mutat, hanem feltárja, hogy milyen a ház belülről, milyenek az ott élők, akik talán éppen ezt a fotót nézik, és egyszerre vannak kinn és benn. Vagy egészen mást csinálnak. Mondjuk, hallgatják Grecsó Krisztián és Beck Zoltán Hoztunk valamit magunkból című közös albumát.

Az író- és zenészbarátságok ritkán működnek a nyilvános térben, az író mindig civil marad, úgy botladozik a színpadon, mint a falu egyetlen villanyszerelője, akit megkértek, hogy szaladjon már a kultúrba', segíteni a Piramis együttesnek, mert valami gond van a földeléssel. A magyar író rosszul szerepel, motyog, nem érzi a színpadot, a mikrofon előtt dönti el, hogy mit olvasson fel, 

Olyan, mint amikor a rádióban nem szólal meg a bemondó. Ilyenkor megsokszorozódik a csönd az Alföldön, az Alpokalján, leáll a motor a buszokat hajnalban járató sofőrök vezetőfülkéiben, megáll a lapocka a gőzölgő moslékosvödör fölött. Mi történt? Tanulni kell, nemcsak a fákat, hanem azt is, hogy mennyi az öt perc, amíg te olvasol fel, hogy mikor rakod fel az olvasószemüveged, annak miképp nyikorog a szára, és ez hogy viszonyul a papír zörgéséhez.

Keresztpromó

Aztán ott van az is: van-e ideje az embernek ilyen produkciókra? Van-e idő arra, hogy meghallgassuk a Rájátszás dalait, vagy más, könyvtárak klubtermeire vagy kis színházi terekre optimalizált műsorokat, vagy éppen a Hoztunk valamit magunkból című összeállítást? Mert ha van, ha véletlenül mégis lenne időnk, de akkor ugyebár befejeznénk Knausgard regényfolyamát. És nem mondjuk azt, amit Esterházy írt egy írószövetségi közgyűlésről:

Csak baszom itt a drága időmet.

Jut-e idő hangoskönyvekre, vagy úgy általában: irodalmi estekre? Jó lenne, ha jutna. Főleg, ha jó a produkció. Ha jókat fúj Dés Esterházy alá, ha jól összehoz egy dalt Grecsó és Beck. Régebben az volt a helyzet, hogy a keresztpromókra épülő modellek elsősorban az íróknak hoznak nagyobb népszerűséget, a zenészek eleve ismertek voltak, de történetesen Grecsó Krisztián több könyvet ad el, mint popsztárjaink hanglemezt.

Az ilyen légyottok persze a muzsikusoknak is jók, végre nem csak a kultúráért felelős polgármester-helyettessel beszélgetnek a helyi termálvíz minőségéről, mert ott van az író, aki mégiscsak ember, megközelíthető, sőt kamaszkorában volt egy Pokolgép-kazettája. Azt pedig mindenkinek világnézete, ízlése és neveltetése dönti el, hogy mit gondol az írós-zenészes összeborulásokról.

Vannak, amely produkciók jól sikerültek, vannak, amelyek tanácsházi névadókra emlékeztetnek, ahol a polbeaténekes lány kalocsai hímzéses blúzban a kisbaba pihe-puha tappancsairól énekel, míg el nem vezet minket a Békén szusszan a mackóhad kezdetű dalig.

Grecsóéknál is előkerül a Bóbita, a hurkás lábacskák, de mégis: náluk működik, másnál nem. Másnál földhöz csapod anyósodnál a női magazint, Grecsónál nem. Tőle elfogadod az egyetemes humanizmust, de amikor művész házaspárok a kurkumáról beszélnek és a szalagavató bálon eltáncolt palotásról, akkor kihull kezünkből a lap.

Kiterjesztés

Ilyenkor szokás feltenni a kérdést: csak az az irodalom, ami a könyvben megtörténik, vagy ezek a kiterjesztések is azok lennének? Nemes Nagy Ágnes kiskosztümje volt áramvonalasabb vagy Szabó Magdáé? Erről beszéljünk, vagy Térey Nemes Nagyról szóló zseniális esszéjéről?

Szóval, a Hoztunk valamit magunkból Beck Zoltán dalszerző, író és Grecsó Krisztián író, dalszerző közös, immáron lemezre konvertált munkája működik. Többek között azért is, mert szerethetők a művészek, azt mondjuk rájuk: rendes srácok, ami az irodalom vidékén nem túl gyakori, és persze a rendesség, a jófejség nem esztétikai kategória, de az irodalom erkölcsi állapotát nézve majdnem az.

Lesznek, akik azt mondják, hogy a két feminim hang nem ellenpontozza megfelelően a dobozgitárt, mint ahogy azt Leonard Cohen esetében halljuk, a Bóbita és a Nemes Nagy-féle megidézett fák helyett hallgasd meg a mester The Furure című dalát, aminek igazán kevés köze van az újholdas humanizmushoz.

Ugyanakkor Grecsó és Beck a normalitásával, a kedvességével lázad, azzal, hogy bátran elfütyüli a Bóbita dallamát, vagy megidézi a hurkás kis gyereklábakat és az integető sárga nyarat. Mivel érvényes a megszólalás, a puritán, telegitározott, füttyös, lalázós, irodalmi intarziákkal teli dalcsokor, azt mondjuk: ezt megvettük. Ugyebár már egyetlen jó sorért is érdemes elolvasni egy verset, egy jó mondatért egy cikket. Tegyük hozzá, hogy számos remek verssor jött velünk szemben a Kings of Convenience-féle tiszta, visszafogott hangszereléssel.

A nagy kérdés persze az, hogy a pódiumestek intim világán túl működik-e a produkció, mondjuk a kocsiban, Inárcs és Ócsa között, kitart-e Szegedig, esetleg Szegvárig. Igen, mert nemcsak Grecsó hitele, Beck előadói kvalitása szólal meg itt, de megszólalnak maguk a dalok is, és látjuk bennük a mi házunkat is elsuhanni az M5-ös mellett.

beck@grecsó: hoztunk valamit magunkból