Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!A Magyar Zene Házában megnyílt Nekünk írták a dalt! A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig című kiállítás szórakoztatóbb, mint a címe, és fontos is, hiszen a honi popkultúrát ilyen szemléletesen, érzékletesen itthon még nem dolgozták fel. Erős túlzással persze, de olyan, mint az amerikai témaparkok, ahol felül az ember egy ride-ra, és egyből a popcornos zacskón marakodó élethű dinók földjén találja magát, és minden annyira hihető, hogy egy papírzacskó kidurranásakor is azt hisszük: most csapódik be egy meteorit.
A kiállítás legfontosabb motívuma tehát az élményszerűség,
ami azért is különösen fontos, mert ehhez még akkor sem szoktunk hozzá, ha a Terror Háza Múzeum már két évtizede pont az átélhető, szituatív, interaktív elemekre építette állandó kiállítását.
Mert a történelmi tárgyú kiállításokról leginkább egy vár jut eszünkbe, nagyság szerint sorba állított ágyúgolyókkal vagy agyagkorsókból „kiömlő” dénárokkal, esetleg neogótikus bútorokkal berendezett lovagteremmel. Az Október 6. utcai Budapest Retro Élményközpont is afféle Kádár-kori Disneyland a lakótelepi házakat formázó szekrényekkel, amelyek teli vannak relikviákkal, de vannak itt régi Híradó-stúdió-díszletek és tucatnyi interaktív elem.
Bizonyára alaposan megnézte a popkiállítást szervező team is ezt a tárlatot, ahogy a külföldi rock and roll-múzeumokat is. Helyes. Világos volt, hogy a Magyar Zene Háza, az ország kulturális innovációjának szimbóluma sem engedhetett meg magának olyan kiállítást, amely egy Balaton-felvidéki látványtárra emlékeztet egy pajtagalériában.
Mert ugyebár nem az az attrakció, hogy egymás mellé állítunk húsz gitárt, a pengetőkből pedig kirakunk egy mandalát. Szóval, a Nekünk írták a dalt! nem relikviagyűjtemény, hanem egy popzenei hullámvasút, egy olyan ride, amely a magyar popkultúra társadalmi hatását, történetiségét mutatja be 1957-től a rendszerváltás időszakáig.
Fontos kérdés, hogy mit akar mondani maga a tárlat, hogy rámutat-e olyan kutatási eredményekre, amelyek új színben mutatják meg a honi pop egy-egy eseménysorát.
Ilyen új állítás nem történt,
pedig számos újonnan megjelent interjúkötet került forgalomba az elmúlt 10-15 évben, rengeteg új információ látott napvilágot, készültek interjúk roadokkal, egykori tévés szakemberekkel, szövegírókkal, zenészekkel, sőt a kiállítás háttércsapata is sok életútinterjút készített. Persze ez egy kiállítás, nem konferencia, még ha a pop annyi érdekes történetet kínál is, amelyből legalább tíz új játékfilmet lehetne forgatni.
A kiállítás vállalásai között annyi szerepelt, hogy bemutassa a magyar popkultúra társadalmi és kulturális hatásait, és mindezt megélhető, élményszerű díszletezéssel, mintegy bemozgatva az adott kort a jellegzetes díszleteivel: legyen klubszoba, presszó vagy éppen a K-híd, amely átvezet a Sziget Fesztiválra, azaz a kilencvenes évekbe.
A pop kényes terep, a szakírók részint ki vannak szolgáltatva az adatközlőknek, és 30-40 év távlatából ugyan ki emlékszik precízen egy-egy eseményre, amikor a popsztárok is csak azokat a dalaikat tudják felmondani, amelyeket repertoáron tartanak. Van olyan zenekarvezető, aki szerint azért oszlott fel az együttese, mert meg kellett műteni a kezét, ezért leállt a csapat, egy másik zenekari tag szerint azért, mert egy PeCsa-koncertjükre csak háromszázan mentek el.
Ha nem voltál ott, nem tudod, hol az igazság.
Ki kivel van jóban, melyik zenekari tag fekszik rá jobban a közösségi médiumokra, az újságírókra, ki hozza állandó mozgásba az archívumát, kinek fontos egyáltalán a saját életmű.
Hogy melyik zenekar volt igazán sikeres az Ifiparkban, azt leginkább az érzékelte, aki éppenséggel rendszeresen kijárt oda, 2023-ban viszont mindenki azt mond, amit akar. Nem könnyű érzékeltetni, hogy mitől jó egy koncert vagy egy lemez, tud-e az újságíró, a történész atmoszférát teremteni, vagy csak leiratokat készít.
Hogy mit tud visszaadni a sajtó egy-egy esemény hangulatából, ez fontos volt negyven éve, és fontos akkor is, amikor egy kiállítási teret rendeznek be. A Nekünk írták a dalt! az első olyan popzenei kiállítás, amelynek adottak voltak a feltételei, ha éppen neonfeliratokat kellett gyártani, presszót kellett berendezni vagy Röltex-kirakatot kellett megidézni.
A kiállítás tervezői filmes díszletezéssel, korrekt túravezetéssel idézték meg a magyar popkultúra nagy korszakát. A legnagyobb ötlet a zenés flippergép, amellyel lejátszhatjuk hazai popsztárjaink, az Illés, az Omega és az LGT nemzetközi karrierjének állomásait.
Tényleg kiváló ötlet, ugyanakkor hálás feladat is a kiállítás, hiszen gyakorlatilag a pop szimbolikáját, díszleteit kellett szituálni, egymásba konvertálni. Csak néhány egyéb ötlet, amely első körben talán felmerülne egy reklámügynökség kreatívjainak fejében…
És folytathatnánk a végtelenségig. Az interaktív modulokra alapvetően jól reagál a kiállítás, ott van a beöltözős fal, amely elé állva lehetünk punkok, popperek, rockerek stb. Ezzel először a Poptika című betiltott magazin játszott el 1982 novemberében, ott láthattunk szubkultúrák szerinti „öltöztetős babákat”, amelyekhez hozzáilleszthettük az igazolványképünket. Milyen kár, hogy ezt a ziccert, ennek a lapnak a megidézését kihagyta ez az interaktív installáció.
De kimaradtak a magazinok is. Rádiók, tévék, magnók szerepelnek a tárlókban, de az újságok nem kapnak kellő hangsúlyt, miközben a magyar popkultúra történetét nem lehet elmagyarázni az Ifjúsági Magazin (IM) nélkül, amelyben posztereket, slágerlistákat, interjúkat és egyéb popzenei tartalmakat közöltek.
Itt publikált főleg Urbán Tamás is, akinek a fotóira részint épül a kiállítás. Sőt voltak az IM-ben 1980 körül néhány évig jelvénytokba illeszthető zenekari portrék is, ezt a magas labdát szintén nem ütötte le a kiállítás. Vehetünk ugyan az ajándékboltban jelvényeket, de azok nem idézték meg a korszak jelvényeit, sem az IM-féle kivágós jelvényeket, sem a trafikos jelvények ezer verzióját.
Remek ötlet a kor üzleteinek megidézése a körúti kirakatokkal – vannak ajtók is az üzleteken, kár, hogy nem lehet benyitni. Ha belépnénk a terekbe, az fokozná az interaktivitást, az élményszerűséget. Megnézhettünk volna egy maszek lemezboltot 1985 körül, mondjuk a Dob utcai üzletet.
Kevésbé kapott hangsúlyt a populárisabb regiszter, mondjuk installálni lehetett volna egy 1985 körüli vidéki presszós videódiszkót a jellegzetes diszkós pulttal, Akai deckmagnókkal, videórecorderekkel, a kor videós slágereivel, diszkógömbbel, cherry brandyvel.
Volt-e kulturális hatása a videódiszkóknak?
Persze válságba vitték a magyar rockzenét, egy éven belül feloszlik a P.Box, a P.Mobil, a Karthago, a Korál, rövid időn belül bedől a Som Lajos vezette Senator is, mert kiürülnek a művházak. Érdekelt volna az is, hogy mindez hogyan viszonyul az ebben az időben berobbanó heavymetal-hullámhoz. Vajon megvannak még a Pokolgép szörnyfejes díszletei, sisakjai? – juthat eszünkbe.
Bár a 900 négyzetméternyi területen látható kiállítás kellően informatív, gazdag anyagot mozgat, jól kivehető a koncepció íve – ezért is dicséret –, ugyanakkor lehetett volna még igazítani rajta. Van egy poplemezeket bemutató fal, meglehetősen esetlegesen feltéve, közülük néhány albumborító lehajtható a falról, mögötte pár általános információt olvashatunk az előadókról és magáról a produkciókról.
Az Omega Gammapolis című albuma a kiállítás szerint 1978-as keltezésű. Nos, 1979-ben jelent meg. Ez látszólag nem olyan fontos, miközben a honi popban ez körülbelül olyan, mintha a normandiai partraszállás évét 1943-ra datálta volna egy történész. A hetvenes évek vége olyan sűrű és fontos időszaka a poptörténetünknek, hogy kis túlzással a hetek és a hónapok is számítanak.
A betiltott lemezborítókat bemutató installáció is remek ötlet és remek kivitelezés: átfordíthatjuk a megjelent borítót a betiltott verzióra. A lemezeknél maradva: számos magyar zenekar albuma jelent meg külföldön alternatív borítóval, sokszor új keveréssel. Egy térképen talán meg lehetett volna mutatni, hogy a magyar popnak tényleg voltak gyarmatai, és ha mi nem is, de a lemezeink a világ minden részére elkerültek.
Ejtsünk még néhány szót a fotókról! Kétségtelen, hogy a magyar pop nem eléggé dokumentált, így nemegyszer került a különböző lapokba egy adott zenei korszakhoz az előadó pályafutásának későbbi periódusából kép. Ilyenkor széttárt kézzel azt mondja az újságíró: a képszerkesztő ragaszkodott a jobb minőségű, de nem az adott korszakot reprezentáló képhez. Előfordulhat-e ilyen egy kiállításon, amely kvázi tudományos igényességgel nyúl az adott témához? Nem.
Nos, az egyik nagy fotós tablón láthatjuk Pataky Attilát mint a hard rock reprezentánsát, amely korszak 1977 és 1981 között volt meghatározó. Ehhez képest Pataky Attiláról ebben a fotós montázsban olyan képet közölnek, amikor ő a bakancsos Eddát maga mögött hagyva a glam-rockos időszakát éli.
Aztán: Takáts Tamást, elkülönülve a hard rocktól a pop/rock szekcióba helyezték a Pa-Dö-Dővel és Dollyval alkotva közösséget. Nos, igaz, hogy Takáts a nyolcvanas években aktív volt még a Senator és az East tagjaként is, de ő elsősorban a Karthago énekese, amely zenekar fénykora 1980 és 1981 közé esik, tehát a hardrock-falon lenne a helye, még akkor is, ha esetükben west-coast jellegű hard rockról van szó. (Ugyanaz a kései csöves korosztály kedvelte őket, amelyik az Eddát vagy a P. Mobilt.)
Az undergroundfalon ott virít a punk Rupaszov Tamás, ami azért meglepő, mert bár sorolhatjuk az undergroundok közé a punkokat, nézzük meg, hányszor lépett fel az Európa Kiadó mondjuk az Aurórával vagy a CPg-vel. Hányszor szerepeltek a Tilos az Á-ban – ami inkább underground hely volt – punkok? Nos, a nemzetközi színtérről néha egy-egy, de magyar előadók nem voltak jellemzők.
A hazai punkbandák a Fekete Lyukban léptek fel,
vagy máshol. Az underground előadók – finoman szólva is – némi távolságtartással álltak a punkokhoz, szóval ha már szóba kerültek a punkok, akkor járt volna nekik egy külön fal, hiszen ők aztán teljesen kívül maradtak a nyilvánosságon, lemezük sem volt itthon, csak már a rendszerváltás idején.
Az Európa Kiadónak igen, 1987-ben, illetve az Ági és a Fiúknak, a Trabantnak és a Balkán Futuristnak is lehetett kislemeze a Bors Jenő-féle Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál. A honi undergrund be-beszivárgott ifjúsági televíziós műsorokba (lásd a Tudományos? Fantasztikus! című műsorfolyamot), vagy éppen játékfilmekbe. És a punkok? Nos, ők kevesebb figyelmet kaptak.
Összefoglalva: a Nekünk írták a dalt! című kiállítás izgalmas, kellően interaktív, jól bemozgatott produkció, amely nem állít új dolgokat, nem oszt meg új ismeretanyagokat, de érzéktelesen mutatja be a honi popkultúra legfontosabb időszakát, az 1957-től a rendszerváltásig tartó periódust.
Maga a téma úgymond hálás, adják magukat az interaktív kiterjesztések (egy jól briefelt, háttéranyaggal kellőképp ellátott ügynökség kreatív teamje pár nap alatt összerakja az interaktív installációk koncepcióját, miközben ezen a kiállításon egy nagylétszámú stáb éveken át dolgozott).
A szubkulturális öltözőmodul már a kastélyturistáknak is évek óta ismerős,
bármikor átalakít egy program inasnak vagy grófnak. Az anyagban vannak úgymond kisebb elütések is, de egy ekkora produkciónál előfordulhat.
Mégis, nagyon jó, hogy ez a Nekünk írták a dalt! megtörtént a magyar poppal, mert a könnyű műfajt – amit oly sokszor emlegetett fel Bródy János – a rangjára emeli.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
