Párhuzamos világokban létezünk, vannak a populáris kultúrának olyan területei, amelyek kívül maradnak a nyilvánosságon. Ilyen például a doomból, goth-rockból és progresszív rockból is építkező Katatonia életműve.

A svéd formáció énekese és gitárosa, Jonas Renkse azt éneklik az új, Sky Void of Stars című albumuk Colossal Shade című dalában, hogy ők a kolosszális árnyék mérnökei, akik elengedik a napfényt. Valóban, az 1991-ben alapított zenekar 12. albumán főleg a csillagok nélküli eget kémlelhetjük, így aztán a csapat csak annyi napfényt enged be, hogy a lemezjátszó mellett állva lássuk, hogy melyik a korong A és B oldala. A Katatonia nagy utat járt be, míg harminckét év alatt eljutott a Sky Void of Starsig.

A kétségek rituáléja

A doom birodalomból indultak szerencsét próbálni, és ahogy ilyenkor lenni szokott, rátaláltak a goth-rockra, majd övék lett a meditatív progos metál fele királysága. Most valahol ezen irányzatok között állnak. A levitatív témák mellett az albumon éppen elég a súlyos riffekre épülő dinamikusabb felvétel, hogy a lírai futamokkal teli, költői ihletettségű album egy pillanatra se legyen unalmas.

A szaggatott ritmikára építő Austerity látomásos lírája megadja az album hangütését: A kétségek rituáléjában… a városi fények porszemként szóródnak az ablaküvegre… Nos, nemcsak a dalszövegek kidolgozottsága győzi meg a hallgatót, hanem a gitárszólók is, amelyek nincsenek túldíszítve, csak annyit mutatnak meg, hogy érezzük: a sötét atmoszférát részletgazdag, ugyanakkor melodikus gitárszólókkal is el lehet érni, de ami a legfontosabb: a Sky Void of Stars tartalmaz három olyan dalt, amelyek úgymond eladják a lemezt.

Madárdal

Ott van az Opaline komor varázslata, amelynek a trombita hangszínét idéző orgonatémája már-már slágergyanússá teszi a dalt, és ott a Birds dimanikus dark-rock himnusza, ami olyan, mintha a Fields Of The Nephilim kiadatlan slágere lenne, de azért sokaknak a Paradise Lost is eszükbe juthat majd róla. A harmadik kulcsdal a Impermanence, amely bámulatos gitárszólóival, lebegős témáival megmutatja, milyen is az ihletett, minőségi metál.

A Sky Void of Starson ott pulzál egyfajta sötét, melankolikus ambient is, és a dark hatású groovee-ok, és bár kortalan az album hangzása, azért mégis azt érezzük, hogy csakis a 2020-as években készülhetett. Az elektronika olyan szépen simul például az album legnagyobb slágerébe, a Birdsbe, hogy azt még a Paradise Lost is megirigyelné, és a Drab Moon szintis díszítését akár Benkő László is írhatta volna az Időrablóra.

Párhuzamos univerzumokban élünk, a Katatoniát akkor fedezné fel több mint 30 év után a popkultúra fősodra, ha David Lynch rárakná mondjuk a fenséges, sötét tónusú Atriumot egy démoni erőket megidéző filmje soundtrack albumára. A Sky Void of Stars jó kompromisszum lett. Jonas Renkse énekes-gitáros ugyanis inkább a disszonáns, elszállt irányokat kedvelte, míg a szintén nagyszerű gitáros, Anders Nyström az áramvonalasabb, melodikusabb témákat. Az albumon minden rajta van, ami eddig jellemezte a Katatoniát, egyensúly lett az erőben, a sötéten csillogó, komor harmóniák szépen egybeépülnek az elektronikával, a levitatív, körkörösen visszatérő témákkal, ami azért is megnyugtató, mert a zenekar többször került már alkotói válságba, amelyek hosszabb leállásokkal jártak.

Határtalanul

Szóval a kifinomult, éteri lebegés remekül ellenpontozza a vibrálóan sötét, mégis melodikus dark-rock stílusjegyeket. Ugyanakkor könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy túlhangsúlyozzuk a goth-rock jegyeket, miközben a zenekart legalább annyira jellemzi a Tool szeretete, mint az atmoszferikus goth-metál tisztelete. Az Opaline-ban arról énekel Jonas Renkse, hogy nincs több határ, amit átléphetnénk…az utolsó nap az ürességbe fordul. Az alternatív metállal is kacérkodó Katatonia valóban átlépett már számos határt, de most úgy tűnik, hogy egy időre megpihenhetnek az általuk megénekelt csillagtalan ég alatt.

Katatonia: Sky Void of Stars

Napalm Records

10 szám 50 perc