Az In Flames énekese, Anders Fridén azt énekli a Foregone című új lemezük State of Slow Decay című számában, hogy a hit önmagában nem tart meg / A lassú hanyatlás állapotában vagyunk. Ez sok mindenre igaz lehet, de nem a Foregone-ra, amely a 33 éve alakult göteborgi zenekar egyik csúcsteljesítménye. Az In Flames persze inkább a metál szubkultúrában evidencia, a rock and roll szélesebb közönsége számára leginkább úgy tudnánk érdekessé tenni, ha azt mondanánk, hogy számos, tévés tehetségkutatón feltűnt metalcore zenekar egyszerűen nem is létezne az In Flames nélkül.

 A derék svédek számára most jött el az idő, hogy a zenés kalandozások után visszatérnek a „szülőföldjükre”, a melodikus death metal tájára. A már említett, kislemezen is megjelent State of Slow Decay is jelezte, hogy újra a dallamos death mellett tesznek hitet. És persze az is igaz, hogy a lemez utal minden olyan modern hangzásra, amelyekkel az In Flamesnek dolga volt az elmúlt 33 év alatt. Szóval minden korszakukkal dialogizálnak, így aztán a Foregone közös nevezője, foglalata a zenekar évtizedeinek. Egy olyan lemez, amellyel a zenekar újra feltalálta magát.

Lángoló világ

Az In Flames tizennegyedik stúdióalbuma olyan diadalmas, erőtől duzzadó és melodikus, hogy könnyen lehet: azok számára is izgalmassá teszik a műfajt, akiknek a skandináv death metál hallatán egy olyan IKEA-s Brimnes vitrin jut eszükbe, amely a gyári lábak helyett kecskeszarvakon áll, a fogantyúi fordított keresztre emlékeztetnek, egyik fiókjában pedig maradt egy rúnaírással készült összeszerelési útmutató, rajta véres imbuszkulccsal. A Foregone egyszerre modern, fenséges és szárnyaló dallamokkal teli death-költészet. Semmi power-giccs, megfelelek az arányok, így azt mondhatjuk, hogy a maga nemében perfekt album, amely megidézi a kilencvenes évek második felének dicsőséges korszakát.

Vannak benne thrashes megoldások, néha a power metal határát súroló hősi énekek, de minden jó ízléssel és kellő vagánysággal, az alternatív metálra jellemző ellenpontokkal van kibalanszírozva. Az album főleg a zenekar első generációnak szóló ajándék, hiszen a legutóbbi albumaik (Siren Charms, Battles és I, The Mask) inkább már egy modernebb, kísérletezőbb irányban tapogatóztak, míg a Foregone meghívja azokat is, akik még a kilencvenes években növesztették meg a hajukat. Ugyanakkor találunk az albumon néhány dalt – ilyen például a Foregone (Part 2) –, amellyel el is indulhatnának a következő Eurovíziós Dalfesztiválon, ha a sztájlisztok találnak nekik megfelelő horrorshow-hacukát.

„Ez a metál újra metál!”

De mégis Björn Gelotte precíz és magabiztos gitározása a legjobb az egészben, a néha a barokk zenét idéző témái, amelyekkel inspiratív módon feleselget a ex-Megadeth gitáros, Chris Broadrick, aki még 2019-ben csatlakozott a zenekarhoz, akkor még csak afféle turnégitáros szerepkörben. Most viszont a teátrális Bleeding Outban akkorát játszik, hogy az exfőnöke, Dave Mustaine is büszke lenne rá. Persze az egész semmit nem érne a 2016 óta a zenekarban doboló Tanner Wayne erőteljes és technikás játéka nélkül. Az album talán legjobb felvétele a The Great Deceiver, amelynek riffje olyan, mint egy koronázómise, ahol a legjobb gitárriff alkotóját áldják meg.

És mielőtt komolyan veszed a dalnak keserűségét (Nem az számít, hogy mit mondasz, hanem az, hogy mit teszel, az ég lángol, és az angyalok sírnak...), jusson eszünkbe ugyanebből a dalból egy másik, némiképp ironikus sor is: Joey-nak igaza volt, ez a végső visszaszámlálás. Ez nyilván a szépfiú Joey Tempestre, a Europe popmetál felvételére, a Final Countdownra utal. Anders Fridén arról is énekel a zavarba ejtően melodikus, Cynosure című dalban, hogy ő maga a köztes tér, a fájdalom, a hiba és a seb... Valójában ő a metál színtér egyik legfontosabb zenekarának az énekese, a társaival éppen most készítettek egy meggyőző lemezt, amellyel némileg elviselhetőbb lesz majd az a bizonyos végső visszaszámlálás.

In Flames: Foregone

Nuclear Blast

46 perc, 12 szám