Azt énekli Debbie Harry a Blondie Call Me című dalában, hogy Színezd ki a színed, bébi. Nos, neki nincs szüksége színezésre, ha az életrajzáról van szó, mert vele – Térey Jánost idézve – „elölről és hátulról is megtörtént a pop”.

Ez van című életrajzi kötetéből minden szép sorban ki is derül. A könyv első ránézésre úgy néz ki, mintha Pataky Ági önsegítő kiadványa lenne, dekoratív, a címlapot megnyomták egy kis arannyal is, ízléses a coverfotó is, csak éppen nincs összhangban a kötet tartalmával, amelyből megismerhetjük azt is, hogy milyen szaga volt a New York-i underground epicentrumának, a CBGB’s-nek. Debby elárulja: állott sör, cigarettafüst, kutyaszar és testszag szúrós keveréke volt.

Marilyn Monroe szeretnék lenni

És – teszi hozzá – megismerhetjük a klub „vécéjének penetráns misztikumát” is. Ugyanis ez tényleg egy punk könyv, a művésznő nem szemérmeskedik, őszinte, ahogy vele is az volt szinte mindenki, például Iggy Pop is, aki így kedveskedett neki: „olyan vagy, mint egy bespeedezett Barbarella”.

Ugyanakkor Debbie, aki talán a kelleténél többet foglalkozik a könyvben a külsőségekkel, azt mondja: az ő karaktere inkább tisztelgés Marylin Monroe előtt, majd később igazít ezen a képen is. Szerinte a karaktere a szórakoztatóipar mocskában legalább egy felfújható szexbábura emlékeztet, ami persze nincs messze mindattól, ahogy Monroe-t Hollywood kezelte. Aki a Blondie zenekar végtelenített biográfiáját várja a könyvtől a dalok keletkezéstörténetével, az csalódni fog.

Aljas utcák

Aki viszont Debbie Harry életére kíváncsi, a születésétől 2019-ig, annak sok kalandban lesz része, mert a kötet egy pokoli alászállás a hetvenes évek New York-i undergroundjába.

A rock and roll veszélyes üzem volt, illetve a rock and rollt kiokádó New York volt az, ahol Debbie-t megerőszakolják, betörnek az otthonába, megtámadják, elég mindene, és akkor még nem beszéltünk a rock and roll olyan mellékhatásáról, mint a kábítószer-függőség.

Önéletírása a korai emlékek számbavételével kezdődik, és Debbie Harry ebben is egyedülálló, szerinte arra is emlékszik, hogy milyen volt a táj, amikor három hónapos korában az örökbefogadással foglalkozó ügynökségtől elhozták. Ezt persze ne higgyük el neki, de minden mást igen.

Na jó, megírja egy-egy dal történetét is, a Parallel Lines albumon található Pretty Baby című számukat például akkor szerezte, amikor meglátta az akkor tízéves Brooke Shildes meztelen fotóit egy speciális Playboy-kiadványban, a Sugar and Spice-ban. Amikor az életrajzi eseményeket veszi lajstromba, vagy amikor egy-egy biográfiai adatot ír körül, akkor is a korról mesél, a hetvenes évek szociokulturális klímájáról, arról, hogy egy nő milyen kiszolgáltatott volt a zeneiparban, a New York-i éjszakában, és hogy milyen kiszolgáltatott volt Debbie gyerekként is. Beszámol arról, hogy nyolcévesen uszodába tartva egy autóban ülő férfi leszólította őt és a vele sétáló négyéves kislányt, és miközben útbaigazítást kért (!) tőlük, a kocsija ülésén maszturbált.

A szőke ciklon

De Debbie mindezeket lakonikusan közli, önmagától kissé eltartva ír, megemlíti azt is, hogy megerőszakolták a saját lakásában, de nem az fájt neki legjobban, hanem az, hogy még a hangszereiket is elvitték.

Később sem lesz szemérmes, azt írja:

Imádtam szexelni. Azt hiszem, kissé túlzásba is vittem a szexet.

Debby Harry némiképp a Robert Zemeckis filmjéből megismert Forest Gumpra emlékeztet, akivel szinte minden megtörtént, és akkor, amikor az a valami éppen született. A Blondie készítette 1980-ban az első rapbetétet tartalmazó dalt (Rapture), amely felkerült az amerikai listára, majd a dalhoz készült klip volt az első rapvideó, amit az MTV leadott. De a zenekarnak kulcsszerepe volt abban, hogy a diszkókba bekerült a new wave, és olyan énekesek vették használatba a Blondie örökségét, mint Kim Wilde vagy éppen a német Nena.

Egy kék haris

Debbie dolgozott New York első, kábítószer-fogyasztáshoz szükséges eszközöket kínáló üzletében, a Head Shopban, de amikor pincér volt, kiszolgálta Artie Kornfeldet, aki Michael Langgel létrehozta a Woodstock fesztivált.

és mondjuk egyszer csinált valami performance-t a New York-i metrón.

Amikor pincér volt a Max’s Kansas Cityben, akkor dolgozott James Rado és Gerome Ragni egy jeleneten a Hair musicalből, épp kiszolgálta Warholt, aki egy transz színésznőre várt, de akinek nem tudta a nevét, az is minimum Dalí szeretője volt.

 Megtudjuk azt is, hogy Jane Fonda, Hendrix és Joplin sem fukarkodtak a borravalóval, és a Jefferson Airplane tagjainak pedig azelőtt szolgálta fel a vacsorájukat, hogy elindultak volna Woodstockba. De persze Debbie sem hagyta ki a nagy bulit, ő is ott volt a fesztiválon, ami egy nagy sártenger volt. Talán nincs még egy énekesnő, akinek ennyire kalandos és veszélyes élete volt, mint az övé, és aki mégis túlélte azt, amibe mások belehaltak. A Playboy-klubban nyuszis pincérnőként is dolgozott, ahová egy kínai asszony, Nyuszi mama vette fel, és többek között pankrátorokat szolgált ki.

Nők a múlt mögött

Ennél sokkal lelkesebben számol be arról, hogy David Bowie szerette az öltözőkben mutogatni a hímtagját, de még ennél is izgalmasabb volt, amikor Phil Spector, a „wall of sound” hangrögzítési technika kiagyalója felhívta a villájába, és arra kérte, hogy énekeljen, miközben ő a pisztolyát Debbie csizmájába dugta.

Nem mellékes módon a művésznő nem csak – szó szerint – testközelből mutatja meg a hetvenes évek New Yorkjának művészeti életét és annak átalakulását, de mindezt komoly írói kvalitással teszi. Egy elfelejtett szexfilmről írja: „gondolom, elnyelte a hatvanas évek kozmikus étere”, és ez majdnem olyan erős megszólalás, mintha Thomas Pynchon követte volna el. Ugyanilyen kozmikus étere volt a hetvenes éveknek is, és szerencsére volt valaki, aki ezt meg is örökítette nekünk.

Debbie Harry:  Ez van

Jaffa Kiadó

386 oldal, 5999 Ft