A kétezres évek reneszánszát meglovagolva öt év után új albumot adott ki a korszak egyik legnagyobb zenekara, a Fall Out Boy. A So Much (For) Stardust visszanyúl a banda gyökereihez, még a tagok szólóanyagaihoz is, de hangzásában újszerű és utánozhatatlan.

A pop-punk csapatot igen nehéz volt kikerülni a kétezres években, hiszen olyan slágereket köszönhetünk nekik, mint a Thnks fr th Mmrs vagy a Dance, Dance, később pedig a Centuries és a My Songs Know What You Did in the Dark uralták a rádiókat. A Fall Out Boy hangzása összehasonlíthatatlan bármelyik másik zenekarral, az énekes, Patrick Stump hangját ezer közül is fel lehet ismerni, a basszusgitáros, Pete Wentz szövegei pedig olyan előadókat inspiráltak, mint Taylor Swift. Legutóbbi, Mania című albumuk megosztotta a rajongókat, hiszen nagyon eltávolodtak a megszokott, gitárhangsúlyos hangszereléstől. Most viszont a So Much (For) Stardust visszatért a pop-punkos gyökerekhez és 

Veszélyes számok

Már a lemez előfutárjaként megjelent első két dal, a Love From the Other Side és a Heartbreak Feels So Good meghallgatásakor egyértelmű volt, hogy egy igazi, oldschool, mégis friss Fall Out Boy-anyagra számíthatunk, és nem kellett csalódni. A So Much (For) Stardust nosztalgikus hangzása és szövegei egyből a zenekar legsikeresebb korszakának éveibe repítenek vissza. Őszintén megvallva, nekem néha az érzelmeim túláradásának elkerülése érdekében szünetet kellett tartanom az album hallgatása közben, mert annyira visszahozta a fiatalkori emlékeimet. A lemez producere ráadásul Neal Avron volt, aki 2005-től 2009-ig a zenekar lesikeresebb dalainak elkészítésében is részt vett, így a nosztalgia és a kiváló hangszerelés várható volt.

A Hold Me Like A Grudge című dal diszkós, funkys hangszerelése Patrick Stump szólólemezére emlékeztet, a Heaven, Iowa ballada lassú indulása és az azt követő berobbanás pedig akár 2008-ban is mehetett volna az MTV-n. Utóbbi az egyik legjobban sikerült dal a lemezen. A So Good Right Now bulis hangulatát egy Ethan Hawke-monológ követi, amit az 1994-es Nyakunkon az élet című filmből vágtak ki. Az albumon nem ez az egyetlen spoken word, azaz „beszélt szöveges” interlude. A Baby Annihilation Pete Wentz spoken word verse, amit a basszusgitáros is mondott fel. A rajongók régóta vártak egy újabb Pete Wentz spoken word felvételre, amit most meg is kaptak, így a nosztalgia jegyében. A szövegíró-basszusgitáros amúgy megint kitett magáért. Pete Wentz korunk egyik legjobb dalszövegírója, legyen szó bármilyen műfajról. Elképesztő szépséggel és hitelességgel tudja képekbe foglalni az érzelmeit, ez pedig a So Much (For) Stardust lemezen is így van.

Az album a pop-punkos gyökerek mellett a Fall Out Boy jó értelemben teátrális hangzását is hozza. Az I Am My Own Muse egy teljes nagyzenekarral kezdődik és simán elmehetne filmzenének is, sőt nem lepne meg, ha valóban felhasználnák a dalt valamilyen produkcióban. Számomra ez a dal a legerősebb a lemezen, nemcsak a filmzenés hangzás, hanem a szöveg mondanivalója és Stump lehengerlő éneklése miatt is. A The Kintsugi Kid (Ten Years) talán a legnosztalgikusabb, hiszen egy dalban megjelenik a Fall Out Boy összes korszaka, a korai pop-punk, az egyre kiforrottabb és különlegesebb Infinity On High, Folie a Deux és Save Rock and Roll albumok hangzása, és még a Mania elektronikus hangszerelése is.

A lemez utolsó és egyben címadó dala tökéletesen zárja az anyagot. Igazi Fall Out Boy-os dal, ami ráadásul ismétli az album első dalának meghatározó szövegrészletét, ezzel keretes szerkezetet adva a lemeznek. A So Much (For) Stardust egy tökéletesen és izgalmasan hangszerelt, nem négyakkordos pop-punk, rock, funky és pop ötvözete. A csapattól már megszokható, hogy filmbe illő dalokat készítenek, és ez most is megtörtént. Ez az album a Fall Out Boy régi rajongóit és az új hallgatókat is megfogja, és még a nagyon művelt és hozzáértő zenészeknek is tud valami újat mutatni.