Purhab-metál első számú zenekara, a finn Lordi elvitte a legrosszabbul tanulókat egy osztálykirándulásra Disneylandbe, akik a The Haunted Mansion-féle szellemjárta kastély ride-ra kaptak jegyet. A nyaktörő hullámvasutazáson találkoztak Frankensteinnel, Draculával, és persze a szórakoztatóipar más szörnyeivel is, mint például Meat Loaffal, a Kiss-szel, a Gwa-ral, King Diamonddal, és a hajmetál Europe-pal. 

A képzeletbeli utazás ihlette a Screem Writers Guild című „horror musicalt” – főbb szerepekben: Mr. Lordi, Hella, Mana, Hiisi és Kone –, ami egy fiktív horror díjátadó show koncepcióra épült.

Rém rendes család

Aki azt hiszi, hogy csak azért, mert a jelmezeik olyanok, mintha a fukusimai reaktor melegében született varangyok ihlették volna azokat, vagy mert megnyerték a 2006-os Eurovíziós Dalfesztivált, akkor az egész nem is több, mint egy metál Muppeth-show – nos, az téved.

A Lordi a kétezres évek egyik legizgalmasabb és egyben legszórakoztatóbb rockzenekara, még akkor is, ha több szóviccet sütnek el, mint Antal Imre a Szeszélyes évszakok 1986-os évadában. Már a cím (Screem Writers Guild) se semmi, utal a Screen Writers Guild szervezetre, az 1920-as évektől az 1950-es évekig munkálkodó hollywoodi forgatókönyvírók szövetségére.

Szörny Egyetem

Persze, a jelmeztervezők eredményes munkája csak kutya farkán vitézkötés, mert itt elsősorban a zene a mutatvány, nem pedig a sokkszínház. És nem ők voltak az elsők, akik a glam-rockot, a black metált, a punkot és a Meat Loaf-féle musicalt és az eurodiszkót összemixeték.

A Lordi új lemeze olyan, mint egy dobozban maradt Halloween-horror soundtrackje, amelyben ott van a nyolcvanas évek glam-rockja, az euro-popja, thrash – és black metálja, miközben az egész egy euforikus, stadionokra kalibrált, kísértetjárta party-rock, hajmeresztően kvalitásos gitárszólókkal.

Jó kérdés, hogy miképp tudja ilyen szórakoztató módon a Mr. Lordi (Tomi Petteri Putaansuu) és zenekara a fülbemászó rádiórockot közös nevezőre hozni a hard-rockkal és a thrash metállal, és bármi mással, ami bombasztikus a popzenében…

Működik akkor is, ha a dalokat egy kamu filmes díjátadó ünnepség keretében, idétlen közjátékokkal vezetik fel. Az északiaknak remek füle van a pophoz, ha Brintney-nek kell lemezeket írni, vagy éppen valami metál zenekarnak. A skandinávoknak olyan érzékük van a slágerek összerakásához, mint a bútorok összeszereléséhez, és még azt is megoldják, hogy a hygge szellemében passzoljon a Jysk lakásillatosító az IKEA gyerekszékekkel.

Diszkó inferno

Ne kerteljünk, a Lordi titka nem a koncepcióban, a díszletben vagy a maszkokban rejlik, hanem a melodikus, kirobbanó, himnikus refréneken, a stadion-rockos „nagy” gitárszólókban, és – szörnyek ide vagy oda – a szórakoztató, vicces attitűdben.

Az album valósággal berobban a heroikus slágermetál Dead Again Jayne-nel, az Unliving Picture Show pedig afféle retródiszkóban abált metál, olyan, mintha a Hellacopterst és Gazebót összehozták volna egy mashupban. De a Thing in the Cage-et is simán betehette volna Akai decjébe battonyai Fényes presszó diszkójában Szili, a lemezlovas a Europe The Final Countdown-ja után, ha a TDK krómkazetták sötét anyagai alkalmasak lettek volna arra, hogy meghajtsanak egy időgépet.

Ál/Arc

Persze, a diszkó-inferno nem újdonság a Lordi számára, a hét (!) sorlemezből álló, 2021-es Lordiversity boxszettje között megbújik a Superflytrap című, totális thrash-diszkót tartalmazó album, a nyitott és befogadó metálrajongók örömére. A Lordiversity a maga hét albumával a metál Háború és békéje, amelyben nemcsak a borogyinói csatának és a párbajoknak van helye, hanem a báloknak is.

A bálozás pedig a Lordi esetében egy olyan diszkó, amilyet a Derrick-szériákban láttunk 1978 körül. Persze, a diszkó és a rock kapcsolata ősi atavisztikus viszony, gondoljunk csak arra, hogy a Sweet egészen rockos dalait jórészt európai tévéstúdiók diszkós díszletei között láttuk, még a hetvenes évek közepén.

Vagy ott a KISS 1979-es I Was Made for Lovin' You-ra, melynek a magyar felmenőkkel rendelkező Desmond Child volt a szerzőtársa, Paul Stanley és Vini Poncia mellett. De aki azt hiszi, hogy a Lordi programja afféle kamukéró, annak itt van például az End Credits, a gyerekkori traumákat feldolgozó lírai ballada…

A hátsó ülésen fekszem / Apa körbe vezet a városban / Próbál megnyugtatni, amíg el nem alszom / Nézem az elmúló eget és a fákat… / Amikor láttam, hogy E.T. hazamegy, sírtam. / És láttam apámat könnyes szemmel… / Egy nap majd eljön az én időm is / És amikor elmegyek… / Várni fogok rád a kapunál… / Azon a napon, amikor végleg elhalványulok / Mint a gyerekkori nyári napok emlékei…

A Lordi csak azért, mert műanyag, és csupa össze nem illő dolgok összeragasztása, még lehet olyan fontos nekünk, mint a gyerekkorunkban a falusi búcsúban vagy körúti trafikban vásárolt cigizős süni, amit műszőrből és műanyagból raktak össze. Ronda volt, füstölt, de gyerekkorunk egyik legszebb szuvenírje. Ilyesmi a Lordi is.

Lordi: Screem Writers Guild

Atomic Fire

14 szám, 55 perc