Arról énekel Post Melone a Too Cool to Die című új dalában, hogy túl menő ahhoz, hogy meghaljon. Ezt a kijelentését folyamatosan tesztelte az elmúlt években, az eredményt pedig az Austin című, önmagáról elnevezett új albumán publikálta, amely egy egész estés melodráma arról, hogy milyen nehéz leállni a függőségekkel.

Ebben semmi új nincs,  mégis érdemes odafigyelnünk rá, már csak azért is, mert nem sokan adnak el manapság 80 millió lemezt, és nincsenek sokan azok sem, akiknek a legnépszerűbb listavezető dalait már több mint másfél milliárdszor (!) streamelték.

Malone volt az is, aki megdöntötte Michael Jackson több évtizedes rekordját. Míg a Thriller (1983) 76 hetet töltött a Billboard R&B/Hip-Hop Albums listáján, addig Post Malone 2018-as Beerbongs & Bentleys című száma 77-et. Egyik sztár sem volt elégedett az arcával – míg Jackson kifehérítette, addig Post Malone széttetováltatta.

Öl, butít, nyomorba dönt

A hiphoppal szinte mindent keverő Post Malone új albuma afféle gitárlemez, amely csalódás a rap-rajongók számára, és csalódás azoknak is, akik a Covid idején látható live stream előadás után – amelyben Malone Nirvana-dalokat adott elő a lakásában – azt gondolták, hogy megmutatja: ő valójában rocker.

Igaz, hogy az album minden dalát telegitározta, de attól az Austin nem lett rocklemez, inkább olyan, mint amikor egy Disney-rajzfilm vége főcímében azt látjuk, hogy az összes állatka keményen gitározik, de a gitársoundot elnyomja az autotune.

A gitár tehát csak díszlet, ahogy az a Modern Talking-klipjeiben is az üveggolyók és a neonpiramisok között. Várható volt, hogy Malone részleletesen beszámol a függőségeiről, Howard Sternnek adott 2022-es interjújában elárulta, hogy régóta küzd az alkoholizmussal.

Miszter Alkohol

A lemez mélyebbre ment, mint Stern kérdései, ott van például a lágyan ringó ballada, a Novacandy, amelyben arról beszél, hogy felhúzta régi kabátját, és drogokat talált benne, és hogy meg akarja köszönni a fiatal éjének, hogy elcseszte az életét. Ez izgalmasan hangzik, ugyanakkor több mint 50 perc után sem jutunk el A-ból B-be, csak megy a végtelenített önsajnálat, amelynek fejezeteit nem számokkal jelölhetjük, hanem whiskys poharakkal.

Íme, egy album, ami olyan, mintha az éneksávokat nem mikrofonba, hanem egy szűk 0,75-ös üvegbe énekelték volna. Persze vannak felemelő pillanatok is az albumon, ilyen az önfeltárulkozó Don't Understand, a himnikus erejű Something Real, a slágergyanús Chemical, az arcpirítóan popos Sign Me Up, vagy éppen a lemezt lezáró, keserédes Laugh It Off.

Az egész valahogy olyan, mintha Bob Dylannek akart volna adózni, de a producere hatására végül inkább Ed Sheeran világához közelített, úgyhogy van benne némi Tears for Fears és egy kis Everlast is. Dylant zseninek, sőt Istennek tartja, a Subterranean Homesick Bluest az első rapszámnak nevezte, és van Dylan-tetoválása is, sőt John F. Kennedyt ábrázoló tetkója is, szerencsére, egyik sem az arcán.

Kiáll a fegyverviselés joga mellett, és egyszer még azt is mondta, ha felkérték volna, hogy lépjen fel Donald Trump beiktatásán, nem ellenezte volna – később aztán egy Rolling Stone-interjúban elhatárolódott ettől. Tudható róla, hogy ufóhívő, és hogy szerinte a legnagyobb hazugság a világon az amerikai kormány.

Vodka parti esték

Szóval úgy néz ki, hogy lesznek témái a következő lemezén is, ha úgy érzi, hogy eleget beszélt már a drogokhoz és az alkoholhoz fűződő viszonyáról. Az Austin egy sajátos kommersz-pop evangelizáció, afféle mentális térkép, amin külön színnel jelölték az italdepókat.

Ahogy Malone nem tudott leállni az alkohollal és a tablettákkal, úgy nem tudott megálljt parancsolni a sebezhetőségről és az önutálatról szóló futamainak sem. Azt énekli az Enough Is Enough-ban, hogy hajnal kettőkor elfogyott a limonádé, úgyhogy a vodkát tisztán lőtte be. De nemcsak a limonádé fogyott el a végére, hanem a szufla is az albumból.

Post Malone Austin

Universal

18 szám 51 perc