A rock and rollhoz a lefogott akkordokon kívül szükség van még zajokra, olyanokra, mint a vibráló elektromosság és az erre erősen hasonlító rajongói ovációk.

A brightoni Royal Bloodnál általában mindkettő adott, a dob és basszusgitár felállású duó (!), ha dalt ír, belekomponálja a zajt is, talán még a kottákban is jelöli, és a legtöbb esetben a közönség ovációjával sincs problémájuk. A napokban új albumuk jelent meg Back to the Water Below címmel, így érthető, hogy szinte mindent elvállaltak, hogy promózzák a lemezt.

Elvállalták a Big Weekenden, a BBC zenei fesztiválján való szereplést is a skóciai Dundee-ban, 2023. május 28-án. (A Big Weekenden a korábbi években olyan popsztárok is színpadra álltak, mint Harry Styles, Billie Eilish, Taylor Swift és Ed Sheeran.)

Ha vért akartok

Idén a szintén ebben a populáris regiszterben mozgó Lewis Capaldi, valamint Niall Horan és Anne-Marie popénekesek léptek fel a Royal Blood mellett. A popra érzékeny, szülői felügyelettel érkező tinédzserek azonban nem rezonáltak jól a Royal Blood ösztönös ősrockjára, amit a duó énekes-gitárosa, Mike Kerr nem vett jó néven, és beszólogatott a tiniknek:

Nos, azt hiszem, be kellene mutatkoznunk, látva, hogy senki sem tudja, kik vagyunk. Royal Bloodnak hívnak minket, és ez rockzene. Ki szereti a rockzenét? Kilenc ember… Zseniális… Ő Ben Thatcher, ő dobol, mindenki köszönjön Bennek…

Az osztályfőnöki órára emlékeztető utolsó másodpercekben Mike Kerr a középső ujját a közönség felé tartva sétált le a színpadról.

Valami váratlan

Persze egy rock and roll matiné akkor dörren meg, ha a váratlanságról szól, arról, hogy majd valami nem úgy alakul, ahogy az unásig ismert három és fél perces dalokban lenni szokott. Itt nemcsak a kamaszok, hanem azok is ledermedtek, akik élőben hallgatták a BBC iPlayer-közvetítését.

Láttunk már ilyet, 1988 őszén a debreceni IPK-ban (Ifjúságpolitikai Klub) Hegyi Zoltán leállította a Sexepil koncertjét – azt mondta, hogy csak akkor folytatják, ha a közönség táncol. Valószínűleg táncolt volna felszólítás nélkül is, talán csak néhány percet kellett volna várni, de akkor is, volt ebben valami váratlan. Ahogy abban is, hogy Hegyi Hill néhány hónap múlva már nem volt a zenekar tagja, őszinte sajnálatomra, mert az egyik legjobb színpadi előadónk volt.

De ha a Royal Bloodból Ben Thatcher kirúgja az énekest, az egy duó felállásánál nehezebb ügymenet, és nem biztos, hogy elkészült volna a Back to the Water Below. Bármi történik is, az előadó sosem lehet jobb a közönségénél, legfeljebb jobb dalokat ír, és nagyjából ez a helyzet most is.

A Royal Blood készített egy remek lemezt, amelyből kiderül, hogy nemcsak a színpadon hiúk, de szerencsére a stúdióban is, azaz nem adnak ki bármit a kezeik közül. Ezért is van az, hogy nemcsak az a bizonyos kilenc ember szereti őket, hanem százezrek, és az is biztos, hogy ez az incidens nem kezdi ki a karrierjüket, mert ahhoz túl jó album a Back to the Water Below. A munkálatokat ezúttal nem bízták külső szakemberre, hogy az ösztöneikre hallgassanak, ne a producerekre.

Kettős hatás

A Royal Bloodban az a jó, hogy miután nyugtáztad, hogy ilyen nincs, mármint olyan, hogy egy torzított basszusgitárral és dobbal is meg lehet szólalni, nos, onnan kezd izgalmas lenni a bömbölő beat, a részint White Stripes hangképét, a Queens of the Stone Age mágiáját és a Muse bombasztikusságát megidéző produkció.

Persze ők is csalnak, mert itt van az album egyik nagy slágere, a zongorára komponált Pull Me Through, amit a koncerteken vendégzongoristával kiegészülve adnak elő. Szóval nincs különösebb jelentősége annak, hogy a Royal Blood hivatalosan kéttagú, mert úgy szólnak, mint egy zenekar.

Édesvízi élet

Míg a Whie Stripesnak a Led Zeppelin volt a fétise, addig a Royal Blood világa inkább a T-Rextől a Muse-ig tartó british popban gyökerezik, a zongorás megszólalásaik pedig beidézik az orgona és dob felállású The Keane-t is. Az alig 30 perces album végig élvezetes, változatos, átgondolt, az első négy dal, a Mountains at Midnight, a Shiner in the Dark, a Pull Me Through és a The Firing Line igazi slágertűzijátékot hoz, és akkor ott van még a Triggers, a lemez talán legerősebb felvétele.

Ha koncerthez elég kilenc, rockot szerető néző, egy zenekarhoz pedig két zenész, akkor azzal sincs semmi baj, ha éppen egyedül hallgatjuk a Royal Blood új lemezét, hiszen amúgy is benne vagyunk abban a bizonyos kilencben.

Royal Blood: Back to the Water Below

Warner

10 szám, 31 perc