A közösségi oldalak tele vannak Jared Leto felképezett bölcsességeivel. Az egyik legtöbbször megosztott gondolata szerint vannak, akik Istenben hisznek, de ő a zenében hisz, és vannak, akik imádkoznak, de ő inkább bekapcsolja a rádiót.

Az biztos, hogy az Oscar-díjas színész a zenekarával, a Thirty Seconds to Marsszal nagyon sokszor kapcsolta be a rádiót. Az öt év után megjelent új lemezük, az It's the End of the World but It's a Beautiful Day valójában az elmúlt évek rádiós slágereinek sajátos újragondolása.

Leto két éve azt nyilatkozta az NME-nek, hogy a karantént kihasználva 200 számot írtak a készülő lemezükre. Ha ezt komolyan vennénk, akkor sem kérdezhetnénk mást, mint hogy milyen lehet az a 189 talonban hagyott dal, ha ez a 11 volt a legjobb?

Támad a Mars!

Még szerencse, hogy a csapat hatodik albuma csak 33 perces. Ám ha valóban 200 számot írtak a Leto testvérek, akkor miért nem lett legalább 40 perces az album? A lemez címe szerint itt a világvége, de ez leginkább a munka minőségére utal, a kreatív kudarcban nyilván benne van az is, hogy egykori gitárosuk, Tomo Milicsevics 2018 júniusában távozott, feszes riffjei, hozzászólásai nagyon is hiányoznak a zenekarból.

Nem az történt, hogy elhívtak volna egy havert, hanem inkább a digitális hangzásokkal, divatos loopokkal kísérleteztek, amikkel valójában le is írták az egykor szebb napokat látott, de valójában mindig is hobbiformációként létező egydimenziós zenekart.

Világvége, tessék kiszállni!

Persze az önmagában is figyelemre méltó, hogy itt egy csapat, amely még húsz év után is a piacon van, és igaz, hogy csak 4-5 évente adnak ki egy-egy lemezt, de alapvetően headlinerek a nagy fesztiválokon. Persze, mindezt úgy érték el, hogy alkalmazkodnak az új hangzásokhoz, trendekhez.

Lehet azt is mondani, hogy folyamatosan fejlődnek, de ez csak eufémizmus, valójában a Thirty Seconds to Mars úgy lett a rocktörténet egyik legarctalanabb zenekara, hogy az énekesük saját jogán is világhírű színész. Jared Leto kimondottan karakteres színpadi jelenség, nem is olyan szűk, szektás rajongótáborral. Hiába, ha jellegtelen az arénabarát kamurock, nehéz eljátszani a rocksztárt, akinek a sminkmesterek olyan szexire húzzák ki a szemét, hogy a női magazinok licitálnak a címlapfotókért.

Persze egyszerű lett volna a megoldás. A zenekarnak nem Taylor Swiftet és az Image Dragonst kellett volna kinéznie referenciának, hanem az olyan előadókat, akik rendeltetésszerűen használják a gitárokat, azaz szerencsés csillagállás esetén össze is törik azokat.

Sörmeccs a nap végén

A Rekviem egy álomért című mozival befutott Leto zenekara 2018-as, America című album után eltűnt, de közben Leto fő tevékenységi köre a színészet maradt, amibe jól láthatóan mindent beleadott. Nyilván neki nem a rock and roll megy vérre, a Thirty Seconds To Mars Letónak csak jutalomprojekt, egy immár húsz éve tartó végtelenített sörmeccs egy bérelt pályán, ahol csak egyetlen bomba gólt rúgott, a The Kill című emohimnuszt.

Rekviem egy zenekarért

Nem lehet büntetlenül levenni a popipar nagy elektro beatjeit, és epikus riffek helyett előállni tetszetős kivitelű dance-pop hangszereléssel. Arról nem beszélve, hogy létszámfölötti az ó-ó-ó, az e-ó-ó-ó-ó-ó, és a whoa-ó-ó is, aminek környezeti terhelése súlyosabb, mint az auto-tune hangzás.

A Stuck olyan, mintha Lady Gaga írt volna egy EDM-ütemekkel teli queerhimnuszt, amin aztán Biden kampánystábja finomított, hogy a jövő évi választáson használhassák, de a Love These Days is inkább csak egy áramvonalas Maroon 5-sláger. Az albumnak nincs saját nézőpontja, minden hangja mesterkélt, nincs benne semmiféle erőfeszítés. Nem több, mint egy költséghatékony, higiénikus ajánlat. Olyan, mint egy Justin Biebernek rendezett, rosszul elsült meglepetésbuli.

Thirty Seconds to Mars: It's the End of the World but It's a Beautiful Day

Concord

33 perc, 11 szám

3/10