Ötvenéves a poptörténelem egyik legsikeresebb albuma, a Pink Floyd The Dark Side Of The Moonja, amelyből Roger Waters a nyolcvanadik születésnapjára készített egy hangoskönyvet.

Ez nem más, mint afféle meditatív workshop, az eredeti mű végtelenül lelassított, gyéren hangszerelt újragondolása. Az album Waters zenés narrációja, lábjegyzete az eredeti műhöz.

Ebben a kellemes hömpölygésben el tudunk időzni a dalvázlatok fölött, és persze találunk anyagnyomokat, hajszálakból kinyert DNS-t – igen, ez az 1973-as monolit sajátos újragondolása.

Holdbéli táj

Olyan az egész, mintha Waters bevett volna valami fájdalomcsillapítót az ízületi fájdalmaira, amitől nagyon belassult. Az eredeti album arculati elemeiben alapvetően a sötétség és a színek sajátos játéka érvényesül. A sötét ezúttal a hiányt is jelenti, azt, hogy Waters kiiktatta a zavaró tényezőt, magát a Pink Floydot, de főleg David Glimourt, hiszen a szólói nélkül olyan a lemez, mint

Gitárszólók helyett sok esetben spoken world kommentárokat hallunk. Waters úgy gondolta, hogy visszaveszi azt, ami az övé. A The Dark Side Of The Moon szerinte nem egy tesztlemez a hangkarok beállításához, nem is ikertorony, a Time és a Money albuma, The Dark Side Roger Waters drágaszága.

Tánc a sötétben

A Redux verzió az ő 2023-as kommentárjait tartalmazza egykori fő művéhez, ami persze meghökkentő, hiszen a The Dark Side Of The Moon egy zenekar produkciója, nem pedig Roger Waters szólólemeze.

ami 981 hétig szerepelt az amerikai Billboard Top 200-as listáján. Waters nem csillogó emlékműsort akart, nem szerette volna ünnepélyesebbé tenni az eredeti anyagot, hanem pont az ellenkezőt tette. Lecsupaszította, kibelezte az anyagot, meg akarta mutatni az album tényleges mondanivalóját. Szerinte a csilingelő gitárszólók és a szélesvásznú nagy vokálok miatt elvonták a hallgató figyelmét az eredeti gondolatoktól.

Az album számára most médium volt, arra is jó, hogy a nyolcvanéves művész kapcsolatba lépjen a harmincéves énjével, miközben – a zenés idegenvezetésnek hála – mi különböző nézőpontokat kapunk a forrásanyaghoz. „Miért nem vesszük fel újra a The Dark Side-ot?" – kérdezi Waters ironizálva a Brain Damage új verziójának elején, és nevetve hozzáteszi: Megőrült!

Persze nem árt egy kis önirónia is. Aki késztetést érez arra, hogy belépjen az album belső terébe, annak tetszeni fog, de akinek a zsigereiben ott van az összes groove-ja, effektje, az bizonyára inkább az 1973-as zenekari teljesítményt szeretné hallani.

Egy talált tárgy megtisztítása

Waters szerint az új verzió jobban mutatja meg, hogy mi volt a lemez koncepciója, és ötven év távlatából még az is kiderülhet, hogy miért hagytuk, hogy így legyen, és hogy miért romolhat el minden az ember életében.

Bízunk benne, hogy ez a szándék vezette Waterst, nem pedig az, hogy az albumról kiretusálja azokat, akik rajta kívül részt vettek az alkotói folyamatokban. A The Telegraphnak nemrég ezt nyilatkozta egykori társairól: „Nem tudtak dalokat írni, nincs mit mondaniuk. Ők nem művészek! Nincsenek ötleteik, soha nem is voltak, és ez megőrjíti őket.". Nem tudom, mekkorát szólt volna a The Great Gig In The Sky Clare Torry felemelő vokálja nélkül, de Gilmour szólóit sem Waters írta meg.  

Fénytörés

A The Dark Side Of The Moon kollektív alkotás, akkor is, ha legnagyobb szerepe Watersnek volt benne. Maga az újragondolás igénye egyébként nem túl eredeti ötlet, hiszen korábban a The Flaming Lips már feldolgozta az albumot, nem beszélve az Easy Star All-Stars reggae-verziójáról (!), a Dub Side Of The Moonról. Waters nemcsak az eredeti albumot, de talán még a feldolgozás posztmodern gesztusát is vissza akarja venni, létrehozva a The Dark Side Of The Moon fáradt monológokkal teli képzeletbeli soundtrackjét.

Roger Waters: The Dark Side of the Moon Redux

SGBCooking Vinyl

48 perc 10 szám

10/ 7