Azt énekli a nyolcvanéves Mick Jagger a Sweet Sounds of Heaven című balladában, hogy álljunk fel büszkén, hadd higgyék az öregek, hogy még fiatalok, yeah. A felvétel a 2023. október 20-án megjelent új The Rolling Stones-albumon, a Hackney Diamondson hallható, amely a zenekar második, saját dalokat tartalmazó albuma a XXI. században, a 2005-ös Bigger Bang óta.

A túl fiatal a rock and rollhoz, túl öreg a halálhoz programja a Stones esetében tehát másképp néz ki, ők a hatvanas évek elején is a veterán bluest választották, idős korukra pedig már mindent tudtak a bluesról, megismerték örök fiatalság receptjét is, de ha így túl bonyolult, mondjuk inkább azt, amit Jagger is, azaz: yeah.

Az album több mint kellemes meglepetés.

Nyelvében él 

A Hackney Diamonds az elmúlt negyven év legjobb Rolling Stones-lemeze, utoljára az 1981-es Tattoo Youn hallottunk ekkora életigenlést, ilyen fickós dinamikát. És hogy miért jut eszünkbe folyton a Tattoo You? Nos, nemcsak azért, mert a Get Close-ban visszaköszön a Slave riffje, hanem azért is, mert az albumot az az energia jellemzi, ami utoljára a Start Me Upban szólalt meg, juthat eszünkbe például az Angry című nyitódalról.

És lehet, hogy az album afféle búcsúszimfónia is egyben – Keith Richards is hamarosan betölti a nyolcvanat –, de állítólag a Hackney-sessionök számos felvétele maradt le az albumról. És ugyebár a Földet elpusztíthatja egy becsapódó meteorit, de a Stones azt is túlélné, szóval nagyobb tétekben is fogadhatunk arra, hogy nem a Hackney Diamonds lesz az utolsó Stones-album.

Idősebbek is elkezdhetik

Még akkor sem, ha a Rolling Stones biztos, ami biztos alapon elköszönt tőlünk Muddy Waters Rolling Stone Blues (Catfish Blues) című dalának tisztelettudó feldolgozásával. Ez a lemezfelvétel volt többek között az, amit Jagger a hóna alatt tartott, amikor 1961. október 17-én Richardsszal összefutott a Dartford állomás kettes peronján.

Mick kezében lemezek, Richardséban egy Höfner cutaway elektromos gitár. Mindez jó alap volt egy beszélgetéshez, jó alap volt egy zenekar alapításához, amit később úgy hívtak, hogy The Rolling Stones. Azóta eltelt 62 év, és a zenekar nem véletlenül mutatott rá az album utolsó felvételén a kezdőpontra, a Rolling Stone Bluesra.

A lemez afféle utazás, vissza az időben, egykori londoni törzshelyeiket bejárva visszatérünk a hatvanas évek világába. Mindezt olyan lazán és csillogó eleganciával teszi a zenekar, mintha önmaguk húszévesekből álló tribute bandája lennének.

Ehhez persze kellett Andrew Watt, a Grammy-díjas csúcsproducer, aki nemcsak Post Malone, Justin Bieber, Miley Cyrus és Dua Lipa dalain dolgozott, de ő volt az, aki nemrég Ozzy Osbourne-nak (Patient Number 9) és Iggy Popnak (Every Loser) is összehozott egy-egy, fénykorukat idéző lemezt. Már azzal levette a lábukról a zenekar tagjait, hogy a felvételek idején mindennap más Stones-pólót viselt, de mivel kiváló gitáros és dalszerző is egyben, az öreg rókák hamar bizalmat szavaztak a náluk közel ötven évvel fiatalabb, harminckét éves szakembernek.

Csillogj csak, te őrült gyémánt!

Forgalomban vannak azok a vélemények, melyek szerint egy zenekarnak nagy életművel a háta mögött fölösleges új dalokat írnia, hiszen a közönség úgyis csak saját ifjúsága képzeletbeli musicaljére ül be, egy új szám hatásfoka sok esetben felér egy büntető dobszólóval. És a Stones tudta a legjobban, hogy már arra sincs szükségük, hogy egy új albummal alibizzenek egy világ körüli turnét.

És ez így ment lassan két évtizede, mígnem aztán 2021-ben Charlie Watts halála rádöbbentette őket arra, hogy nemcsak a kő mozdul meg, hanem az óramutató is. Arról nem is beszélve, hogy ennyi idő alatt még jobban megunhatták az ötven éve műsoron lévő dalaikat. Meghívták tehát Steve Jordan dobost egy közös játékra, akit Watts személyesen választott ki, hogy helyettesítse őt a még ideiglenesnek vélt időszakban.

Vendég a háznál

Bámulatos az, ahogy Ronnie Wood és Keith Richards megtalálják az arányokat a popos pedigré és a mocskos blues-rock között, az albumnak ráadásul olyan a lendülete, mintha a Stones még mindig az 1981-es Still Life turnén játszana. És persze az album dramaturgiai csúcspontja nem lehet más, mint a Live by the Sword, amelyben ismét együtt játszik a zenekar legendás ritmusszekciója, Watts és a basszusgitáros veterán, az 1936-os születésű (!), tehát már a kilencven felé lépdelő Bill Wyman.

Miután 1992-ben lelépett a Stonesból, 30 év után rövid időre visszatért, ami önmagában is a pop egyik legvalószerűtlenebb ünnepe. És akkor mit szóljunk ehhez az egészen jól sikerült, csillogóan ünnepélyes albumhoz, amelynek vendégkönyvébe olyan előadók írtak bele az öreg Bill mellett, mint Paul McCartney, Elton John, Stevie Wonder vagy a már említett Lady Gaga.

Csak fiataloknak!

Az album legtöbb dalában (Angry, Bite My Head Off, Whole Wide World, Live By The Sword, Driving Me Too Hard, Sweet Sounds Of Heaven) benne van a slágerpotenciál, de ez bizonyára nem zavarja össze azokat, akik bluesban abált siratóénekeket vártak. És persze mi változott az 1965-ös (I Can’t Get No) Satisfaction óta? Semmi. Jagger azt énekli az Angryben, hogy nem szeretkeztünk, és tudni akarom, miért haragszol rám... Nos, biztosak lehetünk benne, hogy Viagra helyett még nyolcvan fölött is a legjobb gyógyír a rock and roll.

The Rolling Stones: Hackney Diamonds

Universal

12 szám, 48 perc

8/10