A napokban megjelent OMD-album, a Bauhaus Staircase leginkább azt mutatja meg, hogy a politika és a művészet viszonya közel sem olyan, mint a szintipop-harmóniák rendje vagy éppen a színek rendje. A politika – különösen a harmincas években – nem így képzelte el a rendet.

Erre utal Oskar Schlemmer német festő képének – Bauhaustreppe (Bauhaus lépcsőház) – megidézése, amit Schlemmer tiltakozásul készített, miután a nácik azzal fenyegették Walter Gropius művészeti iskoláját, hogy ha hatalomra kerülnek, betiltják azt. (Ez 1933-ban meg is történt.) Az album komoly tárgyi bizonyítéka annak, hogy a szintipop az új polbeat, azazhogy relatíve egyszerű zenei eszközökkel fogalmazhatunk meg közéleti kommentárokat.

Agitpop

A Bauhaus Staircase-t többek között a közelmúlt világpolitikája inspirálta, a Kleptocracy című dal célba veszi Donald Trumpot, Putyint és Boris Johnsont is, míg az Anthropocene és az Evolution of Species ökológiai látomásokat fogalmaznak meg. Hogy jól állnak-e a szintipopnak a megzenésített politikai publicisztikák, az egy másik kérdés, ugyanakkor a műfaj mindig is foglalkozott a kisebbségeket, többek között a meleg szubkultúrát ért sérelmekkel, lásd például a Bronski Beat Smalltown Boy című slágerét.

A Bauhaus Staircase a 2017-es The Punishment of Luxury óta az első új OMD-album, a szintipop-szubkultúrában tehát nagy ünnep, hiszen a hetvenes évek végén, az első nagy szintipopbumm idején feltűnt zenekar nem érte be azzal, hogy képzeletbeli nosztalgiavonattal utazzon el a haknigyanús nosztalgiafesztiválokra. Meglepő, hogy Andy McCluskey és Paul Humphreys duója nálunk sosem volt igazán népszerű, miközben a Depeche Mode minden koncertje telt házas Magyarországon.

Ismeretlen ismerősök

Míg az OMD-hez hasonlóan a szintén az édesebb szintipopban utazó Pet Shop Boys kimondottan népszerű itthon, és komoly rajongói klubja van Budapesten a Bronski Beatnek vagy éppen a Communardsnak, addig az OMD-t csak azok ismerik, akikhez 1990 körül bekötötték a Music Televisiont, és kifogták az 1991-es Sugar Tax album két klipjét, a Sailing On The Seven Seast és a Pandora’s Boxot, illetve az 1996-os Universal album szerethető popgiccsét, a Walking On The Milky Wayt.

A zenekar nagy korszakában, a nyolcvanas években jórészt ismeretlen voltak nálunk, annak ellenére, hogy világszerte 15 millió albumot adtak el. Igaz, nem tűntek fel sem a Zenebutikban, sem a Poptarisznyában.

Pedig elég lett volna egyetlen klip a Magyar Televízióban ahhoz, hogy nemzedéki közös nevező legyen, lásd például a United Balls Pogo In Togo klipjét, amely olyan komoly karcolást hagyott a nemzedéki memórián, hogy a ska-punk dal a Supra Hits ’83 című válogatáson is hallható a Neoton Família (!) előadásában.

Azt énekli az OMD az új album címadó dalában, hogy a világnak szüksége van művészetre és szenvedélyre, hogy építsünk egy világot a Bauhaus lépcsőjén, és hogy lássuk meg a jövőt a tegnapban. Nos, ők biztos, hogy meglátták a tegnapban a lehetőséget, mert nemcsak a saját nyolcvanas évek eleji mézédes szintipopjukat idézték meg, hanem Jean-Michel Jarre-t és a Kraftwerket is. 

Lépjük a lépcsőt

Mentségükre legyen mondva, hogy a közelmúltat is monitorozták, ugyanis a Slow Train szemérmetlenül idézi a Goldfrapp Strict Machine című elektro-glam számát. De a tematikán is érzékelhető a múltba fordulás. Ott van például a Veruschka, amely hasonló film-noir fétis, mint az 1991-es Pandora’s Box. Míg az új dal egy némafilmes német modellhez írt óda, addig a Pandora’s Box abobfrizurás Louise Brooks némafilmszínésznőnek állít emléket.

Az OMD-ben az a jó, hogy képesek közös nevezőre hozni Morodert a Tangerine Dreammel, a mámorító nosztalgiafutamokat a retró kórusmintákkal és az energikus, kortárs szintipoppal. A Bauhaus lépcsőjén nemcsak egy új világot lehet építeni, hanem a zene ritmusára föl-le lépkedhetünk, attól függően, hogy a múlt felé fordulunk, vagy arccal a jövő felé nézünk.

OMD: Bauhaus Staircase

White Noise Records

43 perc, 12 szám

7/10