A rock and rollban nemcsak egy slágerbe kell jókor belépni, de egy menedzseriroda tárgyalójába is, és nemcsak egy koncerten kell elkapni a flow-t, hanem a tágabb terekben is.

Vagyis ha az örökkévalóságnak is pózolunk egyet, akkor egy adott műfajjal akkor érdemes elköteleződni, amikor az fellendülőben van, de még nem ért a csúcsra, hogy aztán az adott hullám és a szélirány pont a mi zenekarunkat emelje a legmagasabbra, és megbillentse a szórakoztatóipar nagy anyahajóját. A New York-i Helmet már 1992 körül bevihette volna a nu-metál innovációját a szabadalmi hivatalba, de valószínűleg ők sem voltak tisztában azzal, hogy milyen találmány van a birtokukban.

„Mindjük sisakosan”

Új, egyben kilencedik, Left című albumuk a legjobbkor jött. Már rég vége a nu-metál féle aranyláznak, már csak a belső flow és belső szélirány számít. A kilencvenes években a Rage Against The Machine és a Deftones lett a nemzedéki kikiáltó, a Helmet megmaradt kult státuszban, miközben a Pantera hangzására is komoly hatást gyakoroltak.

Talán erről is szól a Make Up című számuk: Verseny, elismerés / Találj valakit, akit hibáztathatsz / Alaptalan vádaskodás / Eltűntél nyomtalan. Világos: már nem az a korszellem, ami a Meantime (1992) vagy a Betty (1994) idején volt, amikor a Helmet gyakorolta a legnagyobb hatást a formálódó nu-metal korszakra. Épp elég az, ha a Left emlékeztet a korszak csúcsteljesítményeire.

Alapító atyák

Van itt minden, felpörgetett poszt-hardcore, dicsőséges thrash metal és ízfokozónak némi noise rock, miközben a közös nevező a nu-metál. A zenekart alapító – és egyben nagy Bartók-rajongó – Page Hamilton gitározása még mindig etalon. Abban a pillanatban, amikor hozzáér a hangszeréhez, érezzük, hogy a fickó zseni.

A Gun Fluf lehengerlő, egy szuszra előadott tekerés, de maga a 11 számos album sem hosszú, épp csak eléri a fél órát. Ráadásul az utolsó felvétel, a Resolution egy laza, John Coltrane-t idéző geg, olyasmi, mint amikor bekapcsolva marad a felvétel gomb, és a zenekar tagjai még matatnak a hangszereiken. Világos, azt csinálnak, amit akarnak.

Már nem jön vissza az az idő, amikor a Wilmas Rainbow és a Milquetoast című dalok sugárzásával az MTV is beállt a vakító hype-ba, amikor A holló soundtrackjén is hallhattuk őket. A Helmet most sem csinál mást, csak leföldeli a dühöt és a frusztrációt. Az ő útjuk az volt, hogy utat mutassanak a Linkin Parknak, a Kornnak és még vagy tucatnyi nu-metál bandának.

Minél többször hallgatod meg a Left dalait, annál melodikusabbnak tűnnek, sőt egy idő után már-már poposnak is érzed. És ott van a Tell Me Again című slide-gitáros akusztikus ballada, amelynek éppúgy helye van az albumon, mint a Resolution jammelésének. Ugyanakkor a Powder Puff leginkább egy grunge hősköltemény, de ezt is olyan izgalmasan játsszák, hogy megússzák a műfajra jellemző modorosság csapdáját.

„Én a vesztest szeretem”

Ennél a dalnál felfedezhetünk némi öniróniát is, hiszen Page Hamilton arról énekel, hogy amit hallunk, csak háttérzaj, hogy nem mond semmit, nem jelent semmit. És persze nemcsak a Helmet hatott másokra, ők is beépítenek számos hatást, Hamilton sokszor úgy énekel, mint a Smashing Pumpkins-főnök, Billy Corgan, a NYC Tough Guyban pedig van némi Stone Temple Pilots-hatás is.

Ha az identitásod része a kilencvenes évek amerikai rockja, szeretni fogod, arról nem beszélve, hogy ízelítőt kaphatsz azokból a törekvésekből, amelyek a nu-metál nyelvének egy eddig ismeretlen dialektusát mutatják meg. De a Helmet sztorija azt is megmutatja, hogy van, amikor a történelmet a vesztesek írják.

Helmet: Left

Earmusic

11 szám, 31 perc

10/ 7