Arról énekel a hatvan éve elhunyt Edith Piaf a Non, je ne regrette rien című slágerében, hogy nem érdekli a múlt, hogy az emlékeiből tüzet rak, mert nincs már rájuk szüksége. Szerencsére ezt ő sem gondolta komolyan, ahogy a hagyatékát kezelők sem, így aztán tavaly is megjelent négy lemeze, és idén is ugyanennyi, szóval ezeknek a publikációknak inkább az árufeltöltéshez van közük, mintsem az exkluzivitáshoz.

A Musicorama: Live At The Olympia Paris Mars 1958 című,a Europe 1 rádió felvételét tartalmazó korong mindenképpen különleges, kimondottan szép kiadvány.

A veréb századik lépése

Maga a korong piros színű, a tasak pedig megidézi az ötvenes évek végének vizuális karakterét, a Coltrane pop-artos jazz covereit, a Szajna-parti antikvitásokban kapható egykori plakátokat, a lefóliázott Paris Match-címlapokat.

A lemez bizonyára sokaknak csak afféle atmoszféra, olyan, mintha kinyitnának egy zenélődobozt, amiben egy balerina piruettezik. Vagy éppen beleszagolunk egy parfümbe, aminek üvegét valamiért nem dobta ki a feleségünk. Eszünkbe juthatnak Piaf filmjei, vagy éppen a Piaf halála után néhány évvel bemutatott, Jacques Tati-féle modernista burleszk, a Playtime is, vagy bármi más, ami megidézi Párizst.

Párizsi szuvenír

A Musicorama: Live At The Olympia Paris Mars 1958 tehát bizonyos szempontból olyan, mint egy nagy méretű hűtőmágnes, illetve egy olyan poszter, ami az erzsébetvárosi airbnb-lakások ún. párizsi szobáit díszíti a New York-i lakosztály mellett.

Az album dalai egytől egyig ikonikusak, a rajtuk szereplő felvételek nem egy esetben önálló lemezek címei is. Itt van a Comme moi, a La foule, a Les grognards, a Mon manege, a C'est a Hambourg, a Bravo pour le clown, a Hymne a l'amour és persze – jelenkori bónuszként és tisztelgésként – a Je ne regrette rien.

Persze, hosszan sorolhatnánk a hiányokat is (Padam, padam, La vie en rose, Milord), de a lemez így is reprezentatív gyűjtemény.

Közismert, hogy Edith Piaf 1955 és 1962 között számtalanszor koncertezett az Olympia színpadán, az albumon hallható felvételt 1958-ban vették fel a francia Radio Europe 1 számára, és most először adták ki bakelitlemezen. (Persze nem csak Piaf köszönhet sokat az Olympiának, ez fordítva is igaz, hiszen 1961-ben az intézményt az mentette meg a csődtől, hogy a művésznő több koncertjének bevételét felajánlotta a színház megmentésére.)

Amikor feltesszük a lemezt, nyilván az lesz hifink audioláncának leggyengébb pontja, és nem is ezt fogjuk hallgatni majd a hifishow-k bemutatótermeiben, ugyanakkor lényegesebben jobban szól azoknál a daloknál, amiket a YouTube-on találunk.

Az élet, az élet

Az album remek alternatívát ad a ZAZ-féle hippis Párizs-poppal szemben, megmutatja a sanzonokban rejlő valódi drámát és azt, hogy a dalokat nemcsak elénekelni kell tudni, hanem előadni is.

Piaf erőteljes, érzelmekkel átitatott hangjában ott volt minden, amit sorsnak hívtak, ott van egy olyan regényes élet, amihez hasonlatos legfeljebb Angela Carter Esték a cirkuszban című, fantasyhatású pikareszk regényében olvashatunk. A bárénekesnő anyja Isztambulba megy fellépni, így a kislány a bordélyt üzemeltető nagyanyjához kerül. Cirkuszi artista apja rábeszéli, hogy mutatványosként szerepeljen az ő kígyóember-attrakciója után, de felfedezik, hogy remekül énekel. Később megvakul, de négy év múlva Szent Teréz sírjánál visszanyeri a látását.

Francia kapcsolat

És ez még csak a gyerekkora. Piaf élete maga volt a kegyetlen sors, gyilkosság és náci kollaboráció vádjával, de voltak benne válások, súlyos betegségek, halálos balesetek. Rajongott érte Jean Cocteau, Marlene Dietrich és az ő imádott francia közönsége is. Mindent tudott az élet szélsőértékeiről, és mindent ki tudott fejezni a hangjával. Drámát, tragédiát, kollektív nemzeti örömöt, a nagy szerelem utáni, élethosszig tartó vágyakozást.

A Bravo pour le clownt csak ő tudja úgy előadni, hogy az a dal önmagában felérjen egy egész estés színházi előadással. Mert tényleg: minden megtörtént vele, ami az emberi létezésben felfoghatatlan, a tündöklő sikerek és a felfoghatatlan csalódások.

Slágermúzeum

Vannak énekesek, akik remek előadók, jellegzetes, mégis közepes hanggal, és vannak igazi előadóművészek, akik még egyedülálló orgánumot is kaptak a jóistentől. Piafnak kijutott minden talentumból, ugyanakkor a hívő katolikus asszonytól 1963-ban, hatvan éve a bűnös életvitele miatt az egyház megtagadta az eltemetését. A szívszorító balladákban és a nyers energiával teli sanzonokban ott van az a tudás, mely szerint mindent csak szenvedéllyel van értelme csinálni, még azt is, ahogy kivesszük ezt a meggypiros korongot, és feltesszük a lejátszóra.

Edith Piaf: Musicorama: Live At The Olympia Paris Mars 1958

Warner

10 szám, 41 perc

8/10