Szinte semmit nem tudunk Vince Clarke-ról, az egykor a Depeche Mode-ban és a Yazooban is játszó, és lassan negyven éve az Erasure-ben szolgálatot teljesítő dalszerzőről – pedig több mint harmincmillió eladott lemez köthető a nevéhez. Mivel sokan a helyes szintipop dalaival és a kamaszos fizimiskájával azonosítják, talán lesznek, akik meglepődnek a Songs of Silence című szólólemeze monokróm borítóján.

Clarke bizony megöregedett. Ráadásul az albumon semmi nem emlékeztet az egyujjas, cicás Tiko-Time ébresztőóra csilingelésére, vagy arra, hogy ő írta a Depeche Mode-nak a Just Can't Get Enough-ot, az Erasure Sometimesát, vagy az ABBA-átiratokat.

Vesztegzár a hotelben

Amit hallunk, az a Covid-zárlat alatt stúdióban rekedt 63 éves művész minimalista, monofonikus zajokra épülő dark ambientje, ami megmutatja, milyen valójában a művész, aki negyven éve szinte csak slágereket gyárt szakmányban.

Az album baljós hanginstallációi kizárólag az Eurorack moduláris szintetizátor rendszerére épülnek. Clarke ragaszkodott ahhoz, hogy a hangok csak ebből a gépből származhatnak, és hogy minden kompozíció egyetlen hangra épüljön. Igaz, a zenés univerzuma fokozatosan tágul, mert Clarke lassan építi fel a dalok zajstruktúráját.

Csönded vagyok

A felvételek egy része olyan, mintha a retro sci-fik kozmikus effektmintázatai lennének, mintha Clarke lokalizált volna egy ősi radioaktív energiát. Az album pont olyan, amit a dokumentarista coverfotója sugall:

Amikor Clarke az anyagon dolgozott, beteg lett a felesége, hosszú ideig kellett ápolnia, majd meghalt egykori zenésztársa, a Depeche Mode billentyűse, régi barátja, Andy Fletcher. Úgy volt, hogy a Songs of Silence csak egy magánhasználatú projekt lesz az Erasure 2021-es őszi brit turnéjának végén, de a stáb nagy része – köztük Clarke is – covidos lett, így egy szállodában kellett maradnia.

Ekkor kezdett dalokat írni a következő Erasure-lemezre, majd zenei skicceket is készített, amelyek a Songs of Silence alapjai lettek. Az utóbbi munka szokatlan volt számára, hiszen a rutin arra vitte volna, hogy melodikus refréneket és verzéket írjon.

Aztán belefeledkezett a Eurorack moduláris szintetizátorokba, még oktatóvideókat is megnézett, de segített neki Martin Gore is a beállításokban. Az egészet csak terápiának szánta, de a Mute is értesült a munkálatokról, és Clarke lepődött meg legjobban, amikor a kiadó jelezte, hogy megjelentetnék az anyagot. Az album címe egyébként Simon and Garfunkel The Sound of Silence című dalára utal.

Magányos szívek klubja

Clarke-ra tinédzserként nagy hatást gyakorolt a Diploma előtt című zenés mozi, olyannyira, hogy beszerzett egy kottás könyvet, hogy megtanulja a film betétdalait. Persze csak a cím utal Simon and Garfunkelre, valójában Clarke másik kedvenc albuma, a Pink Floyd Dark Side of the Moonjának a hatása jóval erősebb.

Az oszcilláló nyugtalanságot az opera és a folk hatású felvételek emelik meg. Ott van például a Puccini-ihlette Passage, amelyben Caroline Joy Clarke szoprán hangját halljuk, de Clarke emelni tudta a tétet a Blackleg című, 19. századi sztrájktörő bányászokról szóló népdal átiratával.

Földbéli krónikák

Vannak Netflix-sci-fiket idéző hangkollázsok (Imminent, Red Planet), de mély nyomot hagyott Clarke-ban az egyik legkedvesebb kamaszkori írása, Ray Bradbury Mennydörgő robaj című 1952-es novellája, melynek híres meglátása szerint a pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán tornádót idézhet elő a másikon.

Clarke innovatív módon építette be Hans Zimmer & Benjamin Wallfisch Blade Runner 2049 soundtrackjét, ugyanakkor az albumon nagyon is átüt egyfajta személyesség, a feltárulkozás gesztusa, és folyamatosan érezzük a feszültséget, mert tudjuk: egy pillangó szárnycsapását idéző halk effekt is képes vihart idézni a lelkekben.

Vince Clarke: Songs of Silence

Mute

42 perc, 10 szám

7/10