Az írországi Galway főleg arról volt híres, hogy megfordult ott Kolumbusz Kristóf, aki az első nyugati útja előtt a város templomában imádkozott azért, hogy sikerrel járjon. Végül sikerült felfedeznie Amerikát, azaz fohászát meghallgatták.

De vajon a szintén Galway-ből származó NewDad zenekar imái voltak-e olyan igazak, hogy jutalmuk szintén valami felfedezés legyen? Ha a Madra című debütáló albumuk 11 felvételét imaként fogjuk fel, akkor azt is mondhatjuk, hogy valamit felfedeztek, ez pedig a shoegaze, a poszt-punk és a dark-rock gazdátlan területe. Ez az ő Amerikájuk. Vagy az Írországuk. Büszkék a szülőföldjükre, maga a Madra is ír szó, kutyát jelent.

Nem ugat hiába

Az albumot azért is ünnepelhetnénk, mert néhány fiatal a gitárt tartotta az önkifejezés legjobb eszközének, és az álmodozó, dream-popos shoegaze-t, amely sosem volt igazán a fősodorban, mert amikor 1990 körül áttörhetett volna a szcéna, mindent vitt a grunge, majd később a brit-pop, de búvó patakként folyamatos volt a jelenléte.

Az atmoszférikus, álomszerű popnak számos kis csodáját ismerjük, ilyen például a Puressence, a Slowdive és a My Bloody Valentine is. Az viszont különösen érdekessé teszi a NewDadet, hogy bátran nyúl inspirációkért a Siouxsie and the Bansheeshez és a The Cure-hoz, ugyanakkor a Wold Alice-ért rajongó TikTok-korosztály számára is otthonos világ mindaz, amit a NewDad életre kelt.

Álmodozások kora

Persze legjobban az szórakozik majd, aki megnyugtató otthonosságra talál ebben a világban, hiszen van itt a New Ordertől a Pixiesen át egészen a Garbage-ig szinte minden, ami karakteres volt az elmúlt évtizedek indie-popjában. Ugyanakkor az is izgalmas, ahogy az álmodozós, de mégis jól táncolható zene összeér a szégyenről, az önmarcangolásról és az önbizalomhiányról szóló dalszövegekkel.

Bizonyára törékenységre és a sebezhetőségre utal az album borítója is, amelyen egy törött arcú, ódivatú babát láthatunk (fotó: Joshua Gordon). Érdekes, hogy milyen jól megfér egymás mellett az éteri, kissé patetikus zene és a zajos hangkép is, mintha a zenekar kimondottan a szélsőértékeket próbálná összeterelni képzeletbeli babaházába.

A 2018-ban alakult NewDad példás önmérsékletére vall, hogy ugyan a Waves című debütáló EP-jük már 2021 márciusában megjelent, majd ezután 2022-ben publikálták a Banshee című EP-jüket, de a nagylemezzel még vártak, így aztán egy hat éve létező zenekar tényleges bemutatkozásának vagyunk 2024-ben fültanúi. Akkor jelent meg tehát az első albumuk, amikor a fiatal, pályakezdő zenész szexi, vakító hype-ja már nem volt pluszérték, de a NewDad (Julie Dawson, Cara Joshi, Fiachra Parslow és Sean O'Dowd) számára csak a zenei program számított, az, hogy minél artisztikusabb és meggyőzőbb legyen a hangkép, az atmoszféra.

Mentális egészség legyen és térerő

Az a NewDad szerencséje hogy a Madra generációkat képes összehozni, már csak ezért is lehetnek majd eszményi fesztiválzenekar. Akár fogadásokat lehetne kötni arra, hogy vajon headlinerek lesznek-e az idei nyár nagy megmozdulásain, és persze most kell lekötni őket, amíg relatíve olcsók. És miközben a dalaik pihe-puhán áramlanak, közben arról énekel Julie Dawson, hogy bárcsak te lennél minden, amit utálok a világon (Nightmares). Szóval a Madra ízig-vérig mai lemez, amely feltárja a fiatal nők frusztrációit, a félelmeiket a zaklatásoktól, a kényszerbetegségektől, a mentális egészségügyi problémáktól.

Popérzékeny

A kimondottan popérzékeny Madra egyik meglehetősen melodramatikus dalában Julie Dawnson arról énekel, hogy ... beteg vagyok./ Csak a szórakozás kedvéért bántottam magam. / Elveszett vagyok, de téged megtaláltalak. ....Te tudsz úszni, de nem akarom, hogy megfulladj bennem. / Nem fair, hogy ez az egész a te felelősséged legyen. Mindezt olyan hipnotizálóan, kedvesen és manipulatív módon énekli, hogy a végén azt érezzük: mi van, ha valójában a mi felelősségünk Julie Dawson közérzete?

NewDad

Madra

Atlantic Records / Warner

11 szám 42 perc

7/10