1969-ben még előfordult, hogy Philip Glass minimalista előadása annyira felidegesítette egy hallgatóját, hogy az felment a színpadra, és miközben az ifjú zeneszerző játszott, a zongorájához lépett, és leütött még néhány hangot, hogy változatosabb legyen az előadás. Glass pedig – míg egyik kezével folyamatosan játszotta a témáját – a másikkal állon ütötte a tiszteletlen zenerajongót.

A South Park alkotói messzebb mentek. Az egyik karácsonyi epizódban a gyerekelőadásra pont Glasst hívták meg. És amikor polgármester asszony felkiáltott, hogy mi a fene ez, kitört a tömegverekedés. Azóta sokat változott a világ, a 87 éves művész nemcsak a klasszikus zene, de a populáris kultúra ikonja is.

A meghívás fennáll

A napokban megjelent, Solo című új albumán saját zongoráján játszotta el életműve legfontosabb alkotásait. Az album afféle beavatás, hiszen Glass nemcsak hogy a saját zongoráján játszik, azon, amelyen a legtöbb zeneművét írta, de ott rögzítették a felvételt, ahol évtizedek óta alkot, New York-i lakásában. Szóval – ha akarjuk –, a kompozíciókba belehallhatjuk a város ritmikus zaját is. Glass úgy gondolta, hogy ezzel az albummal mintegy meginvitálja hallgatóját egy afféle baráti látogatásra. A Solo intim, bensőséges portré is, amit a Covid-járvány idején rögzített Glass, hogy ha már a várossal nem lehet kapcsolata, akkor majd saját magával és az ő vendégeivel alakít ki egy mélyebb, őszintébb viszonyt. Finoman átdolgozott a legismertebb műveiből hét kompozíciót, kb. ennyi történt.

Átkelés az üvegen

Itt az 1982-es Glassworksre írt Opening, itt az 1989-es Solo Piano számos tétele és a kafkai ihletésű Metamorphosis sorozatának az I-es, II-es, III-as és az V-ös tétele is. Szintén az 1989-es Solo Pianóról ismerjük a Mad Rusht, amit Glass eredetileg még 1978-ban komponált, amikor a dalai láma az első nyilvános beszédét tartotta New Yorkban. És újra eljátssza Peter Weir The Truman Show című filmjének soundtrackjéről ismert Truman Sleeps című darabot is. (Egyébként maga Glass is cameózik a film egyik kulcsjelenetében, és épp ezt a művét játssza.) A 87 éves komponista az avantgárd legnagyobb államférfijai közé tartozik, akinek sztár státusza pont az Openinggel kezdődött, ami az 1982-es Glassworks bevezetése volt.

Az albumot a CBS számára készítette, a kiadó arra kérte, hogy olyan műveket alkosson, amelyek túllépnek a kortárs zene loftlakásokra kalibrált elitista világán. A CBS-t annyira lenyűgözte az anyag, hogy Kurt Munkácsi irányításával készítettek egy Sony walkmanre optimalizált, kazettákon forgalmazott mixet is. És nem tévedtek. A Glassworksből csak a megjelenés évében több mint 250 000-et értékesítettek, ami óriási szám a kortárs zene meglehetősen szerény piacán. Az album teljesítette a küldetését, összeházasította a popot és a klasszikus zenét. A 2024-ben újra felvett Openingnek már nincs ilyen küldetése.

Szoba, kilátással 

Ahogy a Metamorphosis II-ről sem Az órák című film zenei témája vagy a Pearl Jam jut inkább eszünkbe – akik afféle intróként használták egy időben koncertjeiken –, hanem maga Glass, a zongorája, a maga 87 éve. Philip Glass albumai már a nyolcvanas években is előfordultak a magyar háztartásokban, az 1982-es, főleg time-lapse és slow motion technikákat alkalmazó, Koyaanisqatsi című filmjének videókazettája is úgy járt kézről kézre a rendszerváltás hajnalán a diákalbérletekben és az egyetemi klubokban, mint a szamizdatok. Így aztán, amikor 2014 tavaszán a Müpában meghallgathattuk Cocteau A szépség és a szörnyeteg című filmjére komponált zenéjét, úgy éreztük, valami beteljesült, amire azóta vágytunk, hogy láttuk a visszafordíthatatlanul felgyorsult felhőket a Koyaanisqatsiban.

Az óra körbejár

A Solo átirataiban nincs semmi érzelgősség vagy nosztalgikus elem, nem is olyan légiesek, mint az eredeti felvételek, inkább bölcs magabiztosság sugárzik belőlük. Olyanok, mint az óraművek, az olyan mechanikus szerkezetek, amelyeket nem rugók tartanak mozgásban, hanem az emberi képzelet.

Philip Glass Solo

Orange Mountain Music

7 szám

9/10