Jonny Greenwood, a Radiohead gitárosa 2021 májusában megosztott a Facebookon egy részletet Ted Hughes The Smile című verséből, hogy felhívja a figyelmet arra, honnan is kapta az akkor formálódó új zenekara a nevét. „És éppen e pillanatban érkezett a mosoly... / Mely megérintette az ajkait, megmásította a szemét / S egy pillanatra / Mindent meggyógyított.” A vers magyarul is olvasható Báthori Csaba fordításában (Ted Hughes: Varjú, Orpheus kiadó, 1997). Jonny Greenwood mellett a The Smile-ban zenél a szintén Radioheadből ismert Thom Yorke, és csatlakozott hozzájuk a dobokon és szintetizátorokon játszó Tom Skinner is.

Mosolyalbum 

A formáció második lemezének, a Wall of Eyes-nak is hasonlóak az ambíciói, mint a versnek. Meg akarja változtatni a látásunkat, és legalább egy pillanatra meg szeretne mindent gyógyítani. Az albumot – amelyet Oxfordban és a londoni Abbey Road stúdióban rögzítettek – ezúttal nem a Radiohead legendás producere, Nigel Godrich gondozta, hanem Sam Petts-Davies, aki Thom Yorke 2018-as Suspiria című filmzenéjét felügyelte.

Petts-Davies zenés víziójában az eklektikus jelleg kapott hangsúlyokat, az, hogy a produkció bátran vállalja fel, hogy a három erős egyéniség miképp reagál a jelzésekre, miközben ő megpróbál stúdióra emlékeztető reaktorban ezekből az elemei részecskékből energiát termelni. A lemez alapjait a trió még az első albumuk, az A Light for Attracting Attention (2022) turnéján dolgozta ki.

Játszd újra, szem! 

A címadó dalt, a Wall of Eyes-t és az album kulcsdalát, a nyolcperces Bending Hectic-et már ekkor is játszották, de az alapötletek egy része még a Covid–19-járvány ideje alatt keletkezett. A The Smile a Wall of Eyes-on alaposabban felrúgta a pop útalapjának rétegrendjét, és olyan fúziós art-rockot csinált, ami kereskedelmi sikert tudott elérni. A produkció mégsem Radiohead prog-rock kozmológiájában tett űrutazása, nem is egy indie-pop kitérő, hanem önálló entitás, egy fejlődni, formálódni képes zenekar érett produkciója.

Persze vannak, akik nem tudnak nem a Radioheadre gondolni, már csak Yorke éterien modoros hangja miatt sem, pedig itt az anyazenekartól eltérően minden sokkal lazább, könnyedebb, itt nincsenek görcsök és elvárások, csak az áramló art-rock.

Nem kell a Radiohead anyahajóra visszatérniük, csak azért, mert fogyóban van a kerozin, Jonny Greenwood és Yorke szabadon száguldozhatnak, legfeljebb majd Skinner, a dobos és multi-instrumentalista egybefogja a produkciót. Persze sokaknak nemcsak Yorke hangja, hanem a témaválasztások miatt is beugrik a Radiohead. Bending Hectic például visszatér Yorke lírai mantrájához (az Airbagtől a Killer Cars-ig), az autóhoz, mint veszélyforráshoz. Arról énekel a Bending Hecticben, hogy egy vintage kabrióban ül, valahol Olaszországban, majd a kocsi zuhanni kezd egy hajtűkanyarban, és miközben a sofőr elengedi a kormányt, közben a kilátást bámulja. És az idő megáll, amikor érte jön a föld, és már senki nem hozza le a hegyoldalról.

Újabb szem a falban

Nem ez az első öngyilkossággal kacérkodó dal a pop történetében, de az egyik legnagyszerűbb hangszerelési mutatvány az adott – hogy is mondjuk – témakörben. Az is elképesztő, ahogyan egy-egy dal kiindul a hagyományos struktúrából, majd felszáll, és visszatér az ismert szerkezetek közé. Milyen öntörvényű, milyen laza az egész, de ez a lazaság mégsem hasonlítható össze mondjuk a Zappa-féle örömzenéléssel, vagy azzal, ahogy a zseniális hangszeresek vitába keverednek önmagukkal, és elbeszélgetnek a hangszereikkel a hallgató feje fölött. Szóval, ne úgy álljunk a Wall of Eyes-hoz, hogy amíg nincs új Radiohead-album, addig ez is jó lesz, mert a Radiohead munkái ugyanúgy kollektív alkotások, ahogy a szerényebb létszámmal felálló The Smile produkciói is.

Kapcsold az ötödik sebességet!

A Wall of Eyes egyszerre képes arra, hogy komor, fenséges és játékos is legyen, miközben Thom Yorke azt is tudja, hogyan kell kormányozni a hajtűkanyarokban: úgy, hogy az úton maradjunk, ne zuhanjunk le, és úgy haladjunk előre, hogy közben megálljon az idő.

The Smile: Wall of Eyes

XL Recordings

8 szám 45 perc

10/8