Amikor a biztos kezű hivatalnoklírát szembeállítják a kreatív káosz poklával, sokszor hangzik el az érv, amely szerint Itália földjén háborúztak, gyilkoltak, de ebből lett például a reneszánsz, viszont Svájc, a testvériség földje csak a kakukkos órát adta a világnak.

Könnyű lenne ezt átrakni a drogkalandokban leépült The Libertines zenekarra, amelynek két vezéregyénisége, a bulvárlapokkal is meghitt viszonyt ápoló Carl Barat és Pete Doherty is háborúzott, verekedett, folyt a vérük. Szóval minden adott volt az ihlethez, ami két kellemes, garázspunkot és bömbölő beatet kínáló albumot (Up the Bracket, 2002, The Libertines, 2004) eredményezett, és számos The Sun-címlapot.

Drog nélkül lázadó

Aztán még egy korrekt visszatérő albumot 2015-ben (Anthems for Doomed Youth), de a kiválóságukat igazán akkor tudták megmutatni, amikor pár hete megtisztulva, újjászületve megjelentették az All Quiet on the Eastern Esplanade című valószerűtlen remekművüket. Valószerűtlen, mert a kétezres évek elején Pete Doherty élete olyan volt, mint egy valóságshow, talán a fogadóirodáknál még arra is lehetett tenni, hogy túléli-e a 27. életévét, ami nem sikerült sem Hendrixnek, sem Kurt Cobainnek. De ami meglepő: egyszer csak a drága francia sajtokat választotta a még drágább heroin helyett, és a francia tengerpartos családi fészket a Camden Town kocsmái helyett.

Itt a szabadság, megjelent a szabadság

És most minden együttható összeállt, ráadásul a fiúknak volt kilenc évük arra, hogy készítsenek egy tisztességes albumot. Az All Quiet on the Eastern Esplanade a zenekar eddigi fő műve, ami akár furcsán is hangozhat, hiszen a 27 év alatt mindössze négy albumot sikerült írniuk. Végre a producerükre figyeltek (Dimitri Tikovoï), nem a dílerükre, ugyanakkor megmaradtak a punkos energiák, de a Clash-en kívül beszivárgott a dalokba a Blur és Tom Waits világa is. Viszont még mindig maradt annyi kosz a produkcióban, hogy inkább érezzük izgalmas demónak, mint egy jól megkevert anyagnak. A zenekar végre nem saját magával volt elfoglalva, hanem társadalmi kérdésekkel, a menekültválsággal, Ukrajna megszállásával, az eltűnő Albion világával.

És aki azt gondolta, hogy a végeredmény egy jól fésült, rádióbarát indie-pop lett, az tévedett is, meg nem is, mert a dalok melodikusak, jól vannak hangszerelve, de úgy, hogy megmaradt a The Libertines kamaszos bája és vadsága. Barat és Doherty Jamaicában készítettek demókat, amelyek nagy részét elvetették, mégis meghozta a kedvüket a közös munka folytatásához. Jamaicai stúdiójuk üvegablakainak nekirepültek a madarak, de legtöbbször csak elkábultak, és rövid időn belül tovább tudtak menni. Valahogy így álltak fel ők is a nem különösebben kreatív demózás után, és készítették el életük legjobb lemezét.

Elhagyott a közérzetem

Miután Doherty a heroint a penészes prémiumsajtokra cserélte, már nem a drogos mindennapjait akarta dokumentálni, hanem a társadalmi változásokat, ami jobban kiütötte, mint bármelyik bad trip. A Have a Friend című kesergőben az orosz–ukrán háborúról írt a zenekar. Birodalmi fenyegetés, vagy csak egy álom? / Nehéz elméleteket gyártani, amikor brutálisan megkínoznak, amikor úgy hullnak a könnyek, mint a bombák. / Kövesd a nyomokat a sárban, lefelé, ahol a tenger fekete a vértől.

Az album talán legjobb dala a Merry Old England című szolidaritási himnusz, amely a bevándorlás kérdését szituálja. Megadtak neked mindent… Panzió és utalványok… Ez minden, amiről álmodtál?

Dalok, amelyeket nem játszanak a rádiók

A mézédes dallamokhoz társított videóklip késeléssel ér véget. Kiváló felvétel még a Csajkovszkij A hattyúk tavát idéző Night of the Hunter, amely Charles Laughton 1955-ben készült filmjére utal, míg az albumzáró dal, a Songs They Never Play on the Radio Nico életrajzi könyvének a címe. Vicces, hogy ez a felvétel olyan számokat idéz, amelyeket soha nem játszanak a rádiók, ugyanakkor a The Libertines új albuma biztos, hogy a független adók kedvence lesz.

The Libertines: All Quiet on the Eastern Esplanade
EMI, 38 perc, 11 szám

10/8