A napokban jelent meg az Amber Smith Once Upon a Time című új albuma, ami örvendetes hír, már csak azért is, mert Magyarországon az inide pop szcéna gyakorlatilag megszűnt. Mintha nem is lettek volna azok a bizonyos nullás évek a Hangmással, a Jackeddel, a The Mooggal, mintha meg sem történt volna az a bizonyos kis popforradalom, amikor a csőnadrágos britpopper fazonoknak köszönhetően 2004–2008 között úgy tűnt, hogy az Oktogon lesz a kelet-európai Piccadilly Circus. Aztán, amikor a 2010-es évek elején megnyílt a Budapest Park, ez a korosztály már nem akarta megváltani a világot, jött a lakossági hiphop, ami megteremtette a maga sztárjait.

Parkosítás

A Budapest Park pedig, mint valami keltetőgép, különböző produkciós cégekkel felépített egy iparszerűen működő szórakoztató vidámparkot, amiről leginkább a skinnercipős-dobozokra vetített TikTok-videók juthatnak eszünkbe. Szóval a 2010-es évek nagy vesztesei az indie pop zenekarok voltak. Hiába írtak nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltó lemezeket, csak a klubok telnek meg rájuk.

Persze itthon akkor is megbukna egy reunion Oasis koncert, ha Knebwortben néhány nap alatt másfél millióan néznék meg a Galagher testvérek kibékülését. Hiába, nálunk nem vivőanyag az, amit egyezményesen coolnak hívunk. Csak akkor lehetsz alternatív sztár Magyarországon, ha úgy nézel ki, mint egy kazánfűtő az óvodában, vagy ha Jancsó kasztingolt volna Kapa és Pepe mellé.

Méltóság, elegancia

Ehhez képest az Amber Smithről inkább Bowie jut eszünkbe, ahogy a nyugat-berlini Hansa Stúdióban a Checkpoint Charlie forgalmát bámulja, és úgy gyújt rá egy mentolos Salemre, ahogy csak Marlene Dietrich tudott. Ettől a világtól viszont azonnal lefagynak a kereskedelmi tévék show-műsorainak szerkesztői, és Mari néni is, aki a független polgármesterjelölt szórólapjára írta fel éppen a lottószámokat.

Az Amber Smithben az a jó, hogy húsz éve folyamatosan készítik a prémium indie pop lemezeiket, és egyszer sem gyengültek el, nem dolgoztak együtt olyan zenészekkel, producerekkel, akik közelebb vitték volna őket a Supermanagment esztétikájához. Hiába lett anno, a Fonogram-díjátadón az Introspective 2008-ban a legjobb magyar alternatív album, a zenekar megmaradt a klubszcénában.

Ezen a pozíción nem változtat a Once Upon A Time sem, ugyanakkor nagyon is szórakoztató, minőségi munka, ami Poniklo Imre énekes-gitáros-dalszerző fontember szerint kísérlet volt arra, hogy a lehető legkevesebb akkordból épüljenek fel a dalok. Ez lett a legszellősebb lemezük, és eszünkbe juttathatja a nyolcvanas évek eleji Echo & The Bunnymant is.

A szintipoposabb hangzású Modern (2015) után a zenekarra újra a gitárvezérelt dalszerzés lett jellemző, ami beköthető ugyan a nyolcvanas évek eleji brit indie pop hagyományába, de az elmúlt negyven év is nyomot hagyott az album hangvételén. Szóval korántsem egy retropop albummal van dolgunk, hanem egy kimondottan változatos, feszes indie anyaggal, amelyben ezúttal markánsabb a basszusgitáros, Oleg Zubkov jelenléte is.

A nyolcvanas évek szűk levegője

Sőt, több keményebb dal is szerepel az albumon, a Take Care, Davidben van valami a Jesus and Mary Chain noise popjából, míg az I'm Not The One, But You're The One basszusjátéka a Joy Division The Eternaljét idézi. Persze ez az egész inkább finom kulturális utalásrendszerek hálózata, minden felvételnek megvan az entitása, a jól felismerhető, Amber Smithre jellemző karaktere.

A Once Upon a Time nehezen adja meg magát, de többszöri hallgatás után már könnyű ráhangolódni, hiszen a részben post-punkos hangulatú dalok afféle tartós slágerek, a Stage 3, Regretben például minden benne van, amitől jó volt a nyolcvanas évek. A finom melankólia, a nyers indulat, a dinamikus, szaggatott gitárjáték, a könnyen visszahívható refrének.

Idegen a cowboyok között

Ráadásul a trió nyersebb, mélyről feltörő játékának köszönhetően eltűnt az a sterilitás is, ami részben Modern LP-t jellemezte. Poniklo Imre afféle egyszemélyes intézmény, akihez számos egyéb projekt is köthető, társszerzője és előadója volt Yonderboi 2005-ös nagy slágerének, a Were You Thinking of Me?-nek, színészlemezt írt Hámori Gabriellának, több szólóalbumot is kiadott, tagja a The Poster Boy zenekarnak, ő a David Bowie-tribute koncertek szervezője. Helyből hozza azt az angol eleganciát, amiről eszünkbe juthat Ottlik Géza, amikor a hetvenes évek közepén úgy állt a kiállításmegnyitókon a pártkáderek és egyéb funkcionáriusok között, mint egy eltévedt angol lord.

Hol nem volt

És ha Ottlik novelláit vagy akár a Dickens-fordításait olvastuk, és magunk elé idéztük az alakját, valahogy könnyebb volt meginni az Omniát a Lukács márványasztalánál, könnyebb volt elviselni ezt az egészet. Reggelenként sokszor láttam Poniklót egy óvodában, ahová a kisfiát vitte, majd felült áramvonalas zakójában, fekete Wayfarer napszemüveget viselve a fekete kerékpárjára.

Ez a stílusérzék nemcsak a hétköznapjaira jellemző, hanem természetesen az ünnepi pillanataira is. Ilyen ünnepi pillanat lesz a Once Upon a Time lemezbemutató koncertje 2024. május 31-én, az Instant–Fogas Házban.

Amber Smith: Once Upon a Time
Szerzői kiadás

11 dal 43 perc

10/8