Miért változtat a jól bevált recepten egy zenész? Miért nem a biztos sikert választja a kérdéses fogadtatás helyett? Van-e helye a mostani zenei világban a hatvan-hetven évvel ezelőtti slágereknek? Megjelent Slash legújabb albuma.

Saul Hudson, művésznevén Slash korábban nem arról volt híres, hogy megveti az italt, a cigarettát és a kábítószereket. Annyit füstölt a 80-as, 90-es és kétezres években, hogy ha ellátogatott volna a Vatikánba, mindenki azt hitte volna, hogy új pápát választottak. Természetesen az önpusztító életmódot nem tudta büntetlenül folytatni, jelenleg is pacemakerrel él, és felhagyott korábbi életvitelével. 

Amióta nem a folyamatos bulizás és kábulat tölti ki a napjait, sokkal több időt fordít a dalok írására, valamint saját gitárjátékának fejlesztésére, amit mi is végigkövethettünk az utóbbi húsz évben. Eleinte sokan méltatlannak tartották a gitárhős titulushoz, de az biztos, hogy azóta bőven kiérdemelte, hogy ikonként tekintsünk rá.

Heroin helyett albumok

Slash 2010-ben adta ki első szólólemezét, amelyen szinte minden dalban más énekessel dolgozott együtt. Olyan nevek szerepeltek az albumon, mint Iggy Pop, Adam Levine, Ozzy Osbourne, Fergie, Dave Grohl, vagy az azóta már elhunyt Chris Cornell és Lemmy Kilmister. Myles Kennedy két dalban is közreműködött akkor, és olyan jól tudtak együtt dolgozni a gitárossal, hogy megcsinálták közös zenekarukat, amivel azóta négy korongot adtak ki, és az egész világot végigturnézták. 

Sikert sikerre halmoztak, Slash a második virágzását élte a zenekarral, ám most újra a 2010-es módszert választotta, és új albumát különböző énekesekkel karöltve rögzítette, nem pedig a megszokott csapattal. Igaz, más különbség is van a korábbi anyagokhoz képest. A rockgitáros nem saját dalokat jelentetett meg, hanem legendás bluesnótákat dolgozott fel. 

Mivel Slash már mindent elért, amit rockzenészként el lehet, kijár neki egy kis szórakozás. Két éve jelent meg legutóbbi albuma, azóta meg sem állt a Guns N’ Roses és a Slash with Myles Kennedy and the Conspirators zenekarok turnéival, úgyhogy igazán elfért egy kedvtelésből elkészített lemez.

Az Orgy of the Damned című album a Steppenwolf dalával, a The Pusherrel kezdődik. Egy igazi, ízes gitárszólóval már bele is robbanunk a blues világába, amit Slash teljes mértékben magáénak érez, és általa mi is. Chris Robinson énekli a tételt, és tökéletesen megadja az album alaphangulatát. 

A lemezen másodikként az 1937-ben megjelent Cross Road Blues című Robert Johnson-szerzemény szerepel, ami a Cream és Eric Clapton előadásában lett ismertebb Crossroads címen. Ezt Gary Clark Jr. hangján kaptuk meg, akitől szintén nem áll távol a bluesos-soulos világ. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy Slash és az énekes-gitáros Clark Jr. felváltva szólózik a dalban, amelyben pörgősebb és nyugodtabb részt is hallhatunk. Ezt rendesen ki is használják. 

Nem lassít az album, harmadikként Muddy Waters Hoochie Coochie Man című slágere következik, amelyben a ZZ Top még élő tagja, Billy Gibbons szerepel, megcsillogtatva énekhangját és gitártudását is. A dal igazi rosszfiús attitűddel van az arcunkba vágva, olyan lazaság árad belőle, hogy ha azt mindenki átvenné, nem lenne többé ordítozás a dugóban. 

A Fleetwood Mac sem maradhatott ki a rocktörténetileg fontos zenekarok listájából. Slash az Oh Well című számmal fokozza a hangulatot, amit Chris Stapleton amerikai soulénekessel rögzített. Egy akusztikus gitár-lábdob nyitás után fokozatosan jönnek be a hangszerek, és indul be a nóta. Ami nagyon pozitív, hogy a cilinderes főhős nem az elcsépelt dalokat választotta ki, tehát jelen esetben nem a The Chaint, vagy korábban a Steppenwolf Born to Be Wildját.   

A Key to the Highway 1940-es dal, amit számtalan előadó dolgozott már fel, mostanáig a legnevesebb Eric Clapton volt. Slash albumán Dorothy hangján szólal meg a sztenderd, aki az azonos nevű zenekarában énekel. Ismét egy pörgős, countrys dalt hallhatunk, amiben természetesen megint főszerepet kap a gitár. De nem is vártunk mást.

Meglepetés, hogy az albumon szereplő első lassabb ritmikájú dalt Iggy Pop vállalta magára, pedig ő nem a nyugalmáról híres. Kicsit mintha egy faház verandáján, egy karosszékben ülve mesélné unokáinak a történeteket. Mindezt az Awful Dream című dalban, ami szintén egy régi bluesklasszikus Lightnin’ Hopkinstól.

AC/DC és Aerosmith együtt

A Born Under A Bad Sign új verzióját a Bad Company frontembere, Paul Rodgers tolmácsolásában hallgathatjuk meg. Slash irgalmatlanul ízléses és megunhatatlan gitárjátéka teszi különlegessé az amúgy nem túl változatos dalt, ami mégis valahogy úgy jó, ahogy van. 

A nyolcadik dal azon kevesek egyike, amelyik videóklipet is kapott. Demi Lovato bukkan fel a Papa Was A Rolling Stone című The Temptations-dalban. Nem aprózták el, a dal közel nyolc perc hosszúságúra nyúlik, mégsem lehet rá azt mondani, hogy unalmas lenne. Ami nagy megkönnyebbülés volt, hogy végre vokálokat is hallhatunk egy dalban, ugyanis ez eddig 

A hosszú balladát a Killing Floor című Howlin’ Wolf-dal követi, ami egy energikus, pörgős szerzemény. Slash verziójában két világsztár is helyet kapott. Az egyik Brian Johnson, az AC/DC énekese, a másik pedig Steven Tyler, az Aerosmith frontembere. Utóbbi remek szájharmonika-szólóval színesíti a muzsikát, valamint egy két „Yeah” is elhangzik tőle. 

A Tash Neil vendégszereplésével elkészült Living For the City a másik dal a Papa Was A Rolling Stone mellett, amiben szintén van vokál, és ez nagyon is jót tesz neki. Stewie Wonder zenéje baromi jól szól a friss lemezen, Slash alkalmanként funkys, máskor rockos, bluesos gitárjátéka egészen más hangulattal ruházza fel a dalt. Jóval zúzósabb lett, mint ahogy azt eredetileg a szerző megálmodta.

Tisztelgés az elődök előtt

Az utolsó előtti dal a The Allman Brothers Band balladája Stormy Monday címmel. Ezt Beth Hart énekli, aki korábban, a 2010-es Slash-albumon is vendégszerepelt. Egy igazi borús hangulatú, világfájdalommal előadott dalt kapunk. Az élő előadás hatását kelti az is, hogy benne vannak Hart kommentjei, mint például:

csak így tovább, Slash, basszus!

Az egyetlen saját szerzeményt az album végére hagyta minden idők egyik legnagyobb hatású gitárosa. Az instrumentális tétel, amelynek Metal Chestnut a címe, nagyban idézi a korábbi albumokat, igencsak eltér az Orgy of the Damned többi dalától. Kicsit olyan érzésünk lehet, mintha Slash csak erre a dalra várt volna, olyan „tekerés” követi a lassabb, finomabb akkordszólószerű bevezetőt. Alaposan megmutatja, hogy miért áll még mindig a világ legnagyobb színpadain, és miért borul le előtte mind a szakma, mind a közönség. 

Bár az mindig nagyobb elismerésre ad okot, ha valaki újat alkot, Slash feldolgozásai remekül megszólaltatják a múlt zenéit, amelyek a megfelelő odafigyelés nélkül könnyen elsüllyednének a folyamatosan változó ízlésű, fejlődő világban. Az albumot vehetjük tisztelgésnek a rock and roll nagyjai előtt.

Remekül megszólal az egész, egyedül a már korábban említett vokálokat hiányolhatjuk, amitől egy kicsit talán monotonabb az ének az album elején – nem zavaróan, ez csupán egy kihagyott ziccer. A dalok sorrendje tökéletes, és a nemrég Magyarországon is koncertező gitáros ismét a legjobb embereket találta meg maga mellé mind az énekesek, mind a zenészek között. Mindenki, aki ezen a lemezen dolgozott, hozzáadta azt a pluszt, amitől ez egy értékes lemez lesz, annak ellenére, hogy semmi újat nem kaptunk. Ez az első alkalom, hogy Slash a szólóalbumán nem saját dalokkal jött ki, de nagy valószínűséggel ez csupán egy szerelemprojekt volt a számára, egészen pontosan örömzenélés. Annak pedig jó!

(Borítókép: Slash 2012. október 20-án Párizsban, Franciaországban. Fotó: David Wolff - Patrick / Redferns / Getty Images)