Arról énekel Beth Gibbons l Floating On A Moment című új dalában, hogy egy határ felé tart, és egy olyan úton megy, ahol élők, akik túlságosan is féltek a szabadságtól, még sosem jártak. A Portishead egykori énekesnője is eljutott egy határra a Lives Outgrown című első szólólemezével, még pedig a popzene határára.

Persze az is kérdés, hogy ha ez az album nem pop, akkor micsoda, és hogy kinek készült? Azoknak, akik éppen a semmibe tartanak? Nos, talán nekik lenne a legnagyobb szükségük erre a vigasztaló, fájdalmasan szép albumra, amely könnyen lehet, hogy az év tíz legfontosabb albuma között szerepel majd a decemberi összesítésekben.

Távol a poptól

Beth Gibbons egykori zenekara, a Portishead kerek harminc éve, 1994-ben jelentette meg Dummy című korszakos triphop albumát, a műfaj koronaékkövét, de ehhez az évszámhoz vajmi kevés köze van a Bristolban élő énekesnő szólólemezéhez. Gibbonst akkor sem érdekelte a promóció, amikor még fiatalabb és ambiciózusabb volt, anyazenekara albumait éppúgy nem népszerűsítette, és interjúkat sem igen adott, ahogy most sem izgatja fel a nyilvánosság tere.

Utoljára 16 éve volt közel ahhoz a létformához, amit jobb híján a rock and roll szóval írnánk le, akkor jelent meg az utolsó Portishead-album, a Third. Ezután Gibbons a Lengyel Nemzeti Rádió Szimfonikus Zenekarával adta elő Henryk Górecki III. szimfóniáját, majd 2022-ben közreműködött Kendrick Lamar Mother I Sober című dalában.

Az öntörvény nevében 

És hogy mennyire öntörvényű és kiszámíthatatlan, arra a legjobb példa a brit metálzenekarral, a Gongával való kollaborációja. Mindenkit meglepve elénekelte a Black Sabbath önmagáról elnevezett dalát Black Sabbathot (az ő verziójukban Black Sabbeth címmel).

Öntörvényű, hiszen közel hatvanéves korában (1965. január 4-én született) jelentette meg első szólóalbumát, 22 évvel azután, hogy elkészítette a Talk Talk basszusgitárosával, Paul 'Rustin Man' Webb-bel közös Out of Season (2002) című lemezét. Gibbons azért adta föl most a Lives Outgrown albumával időlegesen az önkéntes száműzetését, mert az utóbbi időben sok barátját, hozzátartozóját veszítette el. Gibbons azért is öntörvényű, mert a Lives Outgrown-on teljesen mellőzi a Portishead jellegadó, elektronikus és némileg filmszerű textúráit.

Egy experimentális, folk hatású albumot készített az önbizalomhiányról, az elhagyatottságról, a menopauzáról, a női létezés egyéb terheiről, az öregségről, a test hanyatlásáról, a folyamatos gyász állapotáról, és egy olyan meghökkentő témáról, ami a legtávolabb áll a poptól:

Elbír-e ennyit a pop? Nos, ha elég tágan értelmezzük a műfajt, mindenképpen. És ha egy ilyen ihletett, kompozíciós fordulatokban gazdag, a zene határait kitágító dalok sora, akkor bármit el kell hogy bírjon.

A dalok a halál árnyékának völgyében születtek, mégis ott van bennük valami elementáris öröm és szeretet. Beth Gibbons persze azoknak is föladja a leckét, akik úgy hallgatnak Warren Ellist, P.J. Harvey-t, Tori Amost, ahogy mások a Retro Rádió kívánságműsorát.

Hangok a homályból

Az akusztikus gitárokra, vonósokra, kórusokra és egzotikus ütősökre tervezett kamara-pop album producerei Gibbons mellett James Ford és a Talk Talk egykori dobosa, Lee Harris voltak. Ford a szakma egyik legnagyobb neve – aki olyan művészekkel dolgozott együtt, mint az Arctic Monkeys, a Blur, a Depeche Mode, a Gorillaz és Kylie Minogue –, a Tell Me Who You Are Today-ben fémkanállal ütögeti a zongorahúrokat, és még számos olyan akusztikus hangot hallunk a lemezen, amelyeket nehezen tudnánk azonosítani.

És hogy nehogy túlságosan komolyan vegyük a részletgazdag, neo-folk hatású Lives Outgrown-t, a művésznő nem az Amadindát nevezi meg ihlető forrásként, hanem Nina Simone-t, Bonót, a U2-ból (!), Otis Reddinget és Jimmy Cliffet. Azt énekli az Oceans-ben, hogy próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy talán sosem győzök, mert a szívem fáradt és kimerült. Nos, Gibbons győzött, már akkor, amikor felénekelte a Dummyt a Portisheaddel, és győzött a Lives Outgrown című albumával is.

Beth Gibbons: Lives Outgrown

Domino, 10 szám, 46 perc

9/10