Pornóbajusz, belőtt séró, bőrkabát. Nem biztos, hogy ezekről mindenkinek azonnal beugrik a Royal Republic nevű zenekar, amelynek tagjai szinte csak a szerelemről énekelnek, mégsem lehet megunni őket.

Lenyűgöző erejű élő koncertjeik és korábbi albumaik után kíváncsian vártuk, mivel rukkol elő a svéd banda, a Royal Republic. A korábban Budapesten is többször koncertező négyes úgy vadul a színpadon, mintha nem lenne holnap, ez viszont az albumaikon is átjön, amit nem sokan tudnak megcsinálni. Most LoveCop címen dobták ki lemezüket, ami annyit tesz, hogy Szerelemzsaru. A korábban is szexuális túlfűtöttséggel átitatott dalaikat most új szintre emelték. 

Úgy kezdik a lemezt, mintha egy Whitney Houston-dalt hallanánk, ám azonnal beindul a pörgős rockzene egy hatalmas sikítással, és a tetőfokára hág a hangulat. Ha kocsiban ül az ember, és ott hallja meg a My House-t, tuti, hogy egy szempillantás alatt gyorsabban fog menni, mint a megengedett sebesség. Tapsolós kiállás, ritmikus gitártéma, a 80-as évek szintihangzása. „Ez az én házam”, éneklik, és az a helyzet, hogy tényleg az övék. Olyan lazasággal indulnak neki a tíz dalt és egy bevezetőt tartalmazó lemeznek, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. 

Rossz korba születtek

A címadó dal, a LoveCop az egyik legerősebb nóta az albumon. Olyan lüktetése van, hogy képtelenség bólogatás nélkül végighallgatni. A Dire Straits hangzásvilágát idéző bevezető után jön a tompa, egyenletesen ritmizáló gitár és az azt lekövető ének, majd úgy robban be a refrén, hogy letesszük az arcunkat.

Külön kiemelendő a refrénben megszólaló vokál, ez szintén olyan ritmust hoz a basszusgitárral, ami mosolyt csal mindenki arcára, aki csak hallja. Ebben a dalban elfért egy 80-as éveket megidéző gitárszóló is, amit a továbbra is Poison felvarrós farmerdzsekit hordó, hosszú hajú rockzenehívek is értékelni fognak. 

Nem lassítanak a srácok, a következő szám, a fúvósokkal tarkított Wow! Wow! Wow! továbbra is tartja a tempót. A középrészben azonban egy olyan kiállást hallhatunk, ami a korai Genesis-lemezeken is felbukkanhatott volna, de a The Beatles I Am The Walrus című dala lassított kistestvérének is nevezhetünk. Ennél a résznél még a vonósok is megjelennek.

A Freakshow című szám irgalmatlan gitárriffel indít, majd egy feelinges, kicsit visszafogottabb verze után a már korábban hallott témával robban be a refrén. Itt is, akárcsak a teljes lemezen, remekül használják a vokálokat, sohasem tolják túl, pont annyit tesznek a dalokba, amennyit az megkövetel.

Korábbi albumaikhoz képest sokkal kifinomultabb a hangzás. Tökéletes a keverés, minden apróságot tökéletesen ki lehet hallani. Önmagában már a minőség is lenyűgöző, de persze a zenészeket sem szabad kihagyni a történetből, ugyanis természetesen nem elég, ha egy hangszer jól szól, játszani is kell rajta. És itt abban abszolút nincs hiány. Azt nem lehet állítani, hogy Adam Grahn a világ legegyedibb hangú férfi énekese lenne, de remekül passzol abba a zenébe, amit játszanak.

Gyönyörű gitártémával kezdődik a következő dal, amit ha a 80-as években írnak meg, akkora sztárok lennének, mint a Bon Jovi. A Lazerlove azonnal megjegyezhető refrénjét álmunkból felkeltve is el tudnánk dúdolni. 

Bár az album maga eszméletlen jó hangulatú, a szövegeket túlzás lenne költeménynek nevezni. Sok ismétlődés van bennük, és a témák sem különösebben változatosak, nagy részük a szerelemről szól. Ennek ellenére úgy beszippantja a hallgatót a világ, amit teremtenek, hogy ez a kis hiányérzet sem ront az élményen, amit nyújtanak. 

Nem könnyű tartani a szintet

A Bootsban eléneklik, hogy addig táncolnak, míg le nem esik a csizmájuk, annak ellenére, hogy az egyik legkevésbé táncra perdülős dalról beszélünk. Közvetlenül utána a Love Somebody következik, ami szintén a kicsit gyengébb számok közé tartozik. 

az Ain't Got Time című nótával, amit lehetetlen halkan hallgatni, és ahol megint a ritmusoké a főszerep, mind a hangszerek, mind az ének terén. A dal videóklipet is kapott, amelyben egy futópadon énekel a frontember, és tökéletesen megmutatja, mekkora energiabomba a szám.

Az album vége felé közeledve érkezik az Electra, ami teljesen kompakt, szintén énekelhető dal, helyenként egy kis Elton John-os beütéssel. Végül a Sha-La-La-Ladyt hallgathatjuk meg, mint a 35 perces lemez lezárását. Stílusában talán ez a dal egy kicsit kilóg a korábbiak közül. A 80-as évekbeli éjszakai élet hangulatát megidéző nóta szintén a szerelemről szól, viszont nem biztos, hogy a diszkó-pop-rock nótát kellett volna a végére hagyni, mivel az amúgy arcba csapós lemez olyan hangulattal zárul, ami nem jellemezte a korábbi dalokat. Nem baj, utána csak több kedve marad az embernek újrahallgatni. 

Royal Republic: LoveCop
10 szám + bevezető, 35 perc

10/8