Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMHa már mindent elértél, hinni akarsz valamiben, ami nagyobb nálad
További Stenk cikkek
Paul Weller még a The Jam énekeseként az In The City című 1977-es keltezésű dalában a dühös ifjúság örök mítoszáról értekezett: a 25 év alatti, aranylón ragyogó srácokról, akiket jobb ha meghallgatsz, mert ők tudják, mi a helyzet. Most, a 66 című szólólemezén nemcsak életkorát, de a derűs nyugdíjasévek idilljét is tematizálja.
A Glimpse of You-ban már azt mondja, hogy talált egy padot, ahol a világ végéig várhat. Ez a pad, a hely, ahonnan a dolgokat szemléljük, az origó, a Black Barn névre keresztelt stúdiójában van. Ott, ahol otthonra lelt, kiterjeszthette kreativitását és a 66 című, elegáns popszimfóniákkal teli szólóalbuma is készült. Az album címe Weller életkorára utal, hiszen a megjelenés másnapján töltötte be a 66. életévét.
Számokba fojtva
És persze utal 1966-ra is, ami számára is az egyik leginspirálóbb esztendő volt. Az 1980-as Scrape Away című The Jam-album például többek között a Beatles Revolverének igézetében fogant, de Wellerhez nemcsak a Beatles, a street-punk, a soul ihlette mod mozgalom állt közel, hanem a Scott Walker-féle underground táncdalok világa, és persze David Bowie is.
Weller nemcsak innovatív művész, de egyben remek hangszerelő is, a pop hatásait bámulatos módon integráló művész, ami kiolvasható a 66 című új albumából is. Bárhonnan indít egy dalt, az befutja a pályáját, például kiindul egy ABBA-féle hangképből, hogy egy adott ponton Bowie berlini korszakát is megidézze, miközben nem is lehet más az egész, csakis hamisíthatatlan Paul Weller.
Ünnepi hangulatban
Ha van szintetizáló képzőművész, akkor az Peter Blake, aki olyan ikonikus album covereket tervezett, mint a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band tasakja, a The Who Face Dances című borítója, és most pedig itt van a 66 is, hogy tovább növelje az album egyébként sem kicsi presztízsét. Legalább ilyen különös, hogy bár kimondottan szerzői albumról van szó, Weller mégis felkért vendég szövegírókat. A Ship of Fools című nyitó szám szövegét a Madness frontembere, Suggs jegyzi, a Jumble Queent az ex-Oasis-főnök, Noel Gallagher, míg a Soul Wanderinget a Primal Scream énekes, Bobby Gillespie. Kétségtelen, hogy Weller levette a lábát a gázról, meglehetősen elégikus a 66 hangvétele, ugyanakkor az albumot hallgatva mégis inkább csak a derű perceit számoljuk.
Weller nem siet, eddig megírt tizenhét szólólemezt, a The Jammel hat albumot, míg a The Style Councillal ötöt, ez így akárhogy is számoljuk, huszonkilenc album. Weller leült szemlélődni arra a bizonyos padra, ahol éppenséggel várhatja a világvégét vagy egy újabb napsütötte balladához az ihletet, de nem akar az életkora túsza sem lenni, bátran idéz meg nála fiatalabb kollégákat, az I Woke Up például tartalmaz némi Blur hatást is. De az sem véletlen, hogy milyen könnyen megy neki az együttműködés például Noel Gallagherrel. Weller remek hangszerelő, a dalok kellően szellősek, annak ellenére, hogy rátalálhatunk az imponáló popkulturális műveltséganyagra és az utalások játékos rendszerére.
Színezett soul
Ott van például a Burn Out című záródal, ami nem más, mint egy hommage, amely megidézi a Pink Floyd korai dalainak világát. Mégis, minden lenyűgözően koherens, Hannah Peel Abbey Roadon felvett zenekari hangszerelései szépen egyben tartják az anyagot, ami afféle impresszionista utazás a múltba, rámutatva a pop fontos csomópontjaira.
Az album két csúcspontja a már említett Ship Of Fools, Jacko Peake finom fuvolajátékával, míg a másik remeklés a Christophe Vaillanttal írt pehelykönnyű keringő, a My Best Friend's Coat.
De az egész album izgalmas zenei kalandozás. Hol barokkos popzenét hallunk, hol vibrafonnal, királyi kürtökkel és fuvolával színezett soult, máskor prog-rockot.
Hinni valamiben
Vagy éppen diszkós gitárfrázisokat, miközben e motívumok valójában inkább csak afféle színezékek. Az album valójában egy lefegyverzően gazdag zenei szókinccsel elkészített munka, ami nem tenyerelt rá a pánikgombra, inkább csak tudomásul veszi az éveket, belassulva ugyan, de derűsen élvezi az életet. „Hinni akarok valamiben, ami nagyobb nálam” – énekli Weller a Soul Wanderingben, és a lemezt hallgatva azt kell mondanunk, hogy amíg nem találja meg a nála nagyobbat, addig megteszi az is, ha hisz a saját kreativitásában.
Paul Weller: 66
Polydor Records / Solid Bond
42 perc, 12 szám
10/8