Ünnepelhetnénk a Deep Purple negyven évvel ezelőtt megjelent visszatérő albumát, a Perfect Stragerst, a hard rock egyik kései fő művét is, de igazi szenzáció volt a zenekar visszatérése is. Schuster Lóránt Bécsben nézte meg a nagy reuniont, kis magnóval fel is vette, majd zenés élménybeszámolót tartott a Pecsában a Pokolgép koncertje előtt.

Most azonban a Deep Purple új albumát, a talányos című =1-lemezt ünnepeljük, hiszen a zenekar a 78 éves (!) Ian Gillan vezényletével egy majdnem olyan remek munkát készített, mint a visszatérő Perfect Strangers volt. Szóval nem kell a Deep Purple-t levenni a pop nagy lélegeztetőgépéről, az eredeti felállásból három taggal (Ian Gillan, Roger Glover, Ian Paice) színpadra lépő világklasszisok remek albummal hozták játékba a hard rockot.

Régi idők focija

Nem egy esetben sikerült megugraniuk az 1984-es, legendás lemez színvonalát, gondoljunk például a Portable Door című méltóságteljes dalra. Nem mondható új tagnak a húsz éve (!) velük zenélő Don Aireysem-et sem, aki a Hammond-zseni Jon Lord méltó utódja lett. Tisztelettudóan hozza is a mester stílusát, ugyanakkor nála fiatalosabban, lazábban játszik.

De most a zenekar igazi motorja az új gitáros, Simon McBride, aki egyszerre adott új karaktert a zenekar DNS-ben lévő swinges hangulatoknak, és a teátrális hard-rock gitározásnak. Mindezt úgy teszi, hogy arról a titokzatos „modern rock” kifejezés is eszünkbe juthat. Erre a keverési arányra, és a zenészek közötti egyensúlyra a csúcsproducer, Bob Ezrin figyelt. Nincs magamutogatás, nagy szvitek, a troposzféráig hallható szólók és áriák, három-négy perces dalok vannak, és feszes riffeket kergető dicsőséges Hammond-témák.

Képletesen szólva

Minek is elszállni, amikor Ian Paice, a műfaj egyik legjobb dobosa, aki néha jazz-es, kis színesekkel üti meg a dobokat, és ott van Roger Glover, akivel együtt a hard-rock egyik legnagyobb ritmusszekciója az övék. Gillan védjegyértékű hangja pedig még mindig kellemes.

A végeredmény több, mint hobbizenélés, remekül megmunkált albummal van dolgunk, ami egyben Simon McBride leleményes bemutatkozása is. Ő az, aki az 1994 óta a zenekarban gitározó Steve Morse-t váltotta. Morse 28 év után lépett hátrább a pedáloktól, hogy beteg feleségét ápolhassa. És, persze, jönnek a csettintések, hogy itt mintha Black Nightot hallanánk, vagy a Strange Kind Of Womant, vagy az A Gipsy's Kisst, de kit érdekel? Az ismerősség is ugyanolyan érték lehet, mint a szabadalmi hivatalban levédetett új hangzás.

A Deep Purple hatása felmérhetetlen a magyar rockzenére, alapvetően határozta meg számos honi zenekar énképét, a P. Mobil, az Edda, a Korál, a Dinamit és még kb. tucatnyi magyar hard rock formáció nem is létezett volna Deep Purple nélkül. Megérdemlik tehát, hogy esélyt adjunk az új albumuknak, ami kellemes meglepetés, olyasmi, mint amikor egy nyaralóhelyen összefutunk évtizedek óta nem látott gimnáziumi barátunkkal, és megnyugszunk: ez rendben volt, nem kell visszavonni semmit, a feleségeink is összenéznek és mosolyognak, miközben a kockás abroszt meglebegteti a tenger sós szele.

Az =1 szerethető, jól fókuszált album, jobban teljesít még a 2013-as Now WHAT?! és a 2017-es InFinite-albumoknál is, és az egyetlen balladája, az If I Were You is hozza a nagy időket.

Bíborba, bársonyba

Persze, nincs meg benne a Machine Head vagy a Fireball súlyossága, egyszerűen csak jó hallgatni a Deep Purple huszonharmadik stúdióalbumát, ami remekül illusztrálja a címét is. Az egész arra utal, hogy az egyre bonyolultabbá váló világunkban végül minden leegyszerűsödik, és majd csak a lényeg látható, azaz minden egyenlő eggyel.

A hard rock multiverzumában legalábbis ez a világ megfejtése, az egyenlet értelmezéséhez persze ismerni kell az összhangzattant, de valószínűleg akkor járunk a legjobban, ha csak élvezni akarjuk az albumot. A Portable Doorban arról énekel Gillan, hogy itt vagyunk, és minden megváltozott, gyorsabban, mint korábban bármikor. Még szerencse, hogy vannak dolgok, amelyek állandó értékek, olyanok, mint a Deep Purple. 

Deep Purple: =1

earMUSIC / Edel AG / 13 szám / 52 perc

7/10