Azt nyilatkozta Alison Moyet a Spin magazinnak, hogy aki kreatív, annak folyamatosan meg kell kérdőjeleznie a döntéseit. Nos ő is ezt teszi, talán ezért is adta ki szólókarrierje 40. évfordulójára a Key című, saját dalainak átdolgozásait tartalmazó 18 számos albumát. No meg azért is, hogy egységes profilja legyen a felvételeknek, ugyanis jövőre világ körüli turnéra megy, és fontos, hogy a színpadi megszólalásnak koherens legyen a hangképe.

Moyet tehát ünnepel, negyven éve jelent meg az Alf című debütáló szólólemeze, azóta ő az elegáns prémiumpop egyik legnagyobb művésze, akinek mindent vitt a karakteres hangja, a slágerei szinte csak afféle ráadások voltak.

Szintipopesztétika

Moyet nálunk alapvetően a Yazoo nevű szintipopduóból ismert, amit Vince Clarke-kal alapított, azután, hogy Clarke 1981-ben kilépett a Depeche Mode-ból. Moyet-nak már az Alf című albummal is sikerült túllépnie a szintipopesztétikán, úgy, hogy azt sosem tagadta meg, így aztán – ahogy a Key is mutatja – részint vissza is térhetett hozzá. A The Impervious Me című új dalában megkérdezi a tükröt, hogy milyen ruhát vegyen fel, milyen hajat viseljen, hogy az egész szoba üdvözölje őt, majd egy fonalról beszél, ami átszövi az egyik ruhát. Nos ez a ruha maga a dal, amit az élet fonala sző át. A kérdés csak az, hogy mi is belépjünk-e Moyet szobájába, hogy megcsodálhassuk a ruhakölteményeit. Nos,bátran beléphetünk, otthonosság fogad majd minket.

Nosztalgikus és modern

Alison Moyet sosem félt kísérletezni, újra és újra feltalálni magát. Nem kényelmesedett el, miközben egyszerre volt képes megteremteni az intim pillanatokat, és akár az ünnepélyességet is egy nagyteremben. A Keyjel könnyedén kitapogathatjuk az életmű fejlődési szakaszait, és azt is, hogy hol tart most a művésznő, annak ellenére, hogy a hangképet úgymond középre húzta, és számos dalnak tűntek el a jellegadó motívumai. A két új szám, a Such Small Ale és a The Impervious Me zökkenőmentesen illeszkednek a gyűjteménybe, amit többek között a producernek, Sean McGhee-nek köszönhetünk, aki olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Alanis Morissette vagy Dido. Arról nem beszélve, hogy nemcsak egységes lett a hangkép, de van az egésznek némi kortárs, modern atmoszférája is. Szóval a végeredmény legalább annyira nosztalgikus, mint amennyire modern is.

A Key tehát nem egy szimpla válogatásalbum, az új értelmezéseknek köszönhetően saját entitása van. Itt van az Alf két nagy slágere, a Love Resurrection és az All Cried Out, de hiányzik például az Egyesült Államokban remekül teljesítő That Ole Devil Called Love című jazzypop dal is, és hát az egész albumról mellőzik a fúvósokkal tarkított könnyed jazz-zsánert. Inkább egy elgondolkodtatóbb, melankolikusabb, némileg baljós hangzást kapott az album, ami valójában nagyon is jól áll neki. Más ez a perspektíva, egy olyan nő vallomása, aki mindent tud a veszteségről, a mellőzöttségről, az örömről, aki egyszerre tud mélyen személyes és univerzális is lenni. Meglehet, az albummal az is volt Moyet célja, hogy visszavegye örökségét egykori kiadóitól, hiszen ők csak az eredeti hangfelvétel felett gyakorolnak jogokat.

Beépített hiba

De mégis inkább arról lehet szó, hogy Moyet újra helyzetbe akarta hozni a dalait, illetve hogy megmutassa, mennyi mindent lehet még kihozni belőlük. És nemcsak a dalokból, hanem a saját hangjából is, amit nem nyom el az eredeti felvételek sok esetben pazar hangszerelése. Moyet tizenhat éves volt, amikor elkezdődött a karrierje, 1981-ben, húszévesen csatlakozott a Yazoo-hoz, és már az 1982-es Upstairs at Eric’s és az 1983-as You and Me Both című albumoknál is nyilvánvaló volt különleges énekesi teljesítménye. De az elmúlt évtizedek alatt is sokat fejlődött, hogy aztán egy letisztult zenei világ igényével térjen vissza. Azt nyilatkozta a Spinnek, hogy rengeteg hibát követett már el, de az élet olyan, hogy az ember elront bizonyos dolgokat. Nos a Key című lemezt biztos, hogy nem rontotta el.

Alison Moyet: Key
Cooking Vinyl
18 szám 74 perc

7/10