Ha vannak aparegények, akkor miért ne lehetnének apalemezek is? A Pink Floyd Final Cut című háborúellenes albuma (amely sokak szerint Waters első szólólemeze), az apa elvesztéséből indul ki, ahogy a Primal Scream napokban publikált Come Ahead című albuma is, amely emléket állít Bobby Gillespie édesapjának.

A zenekar énekese olyan komolyan vette ezt, hogy az apa fiatalkori képét rakta az album borítójára. És persze ez lett a zenekar legszemélyesebb produkciója is, olyannyira, hogy a Ready to Go Home-ot már a kórházban is elénekelte haldokló apjának. Ettől még számos olyan proto-funky dal szerepel a lemezen, mely mintha a Studio 54 diszkóban készült volna, ugyanakkor legalább annyira emlékeztetnek egy szakszervezeti nagygyűlésre is.

Közéleti kommentszekció

Az apja hadseregben szerzett tapasztalataira épül a False Flags című dal, szóval maradjunk annyiban, hogy a Primal Scream mindenkinek mást jelent. Van, akinek az 1994-es soulos, vintage rockos Give Out But Don’t Give Up albumot, másnak a Screamadelica indie hatású acid-house-át, a Vanishing Point, az XTRMNTR pszichedekikus elektróját.

A glasgow-i fiúk az új albumon olyan adalékanyagokat kevertek a zenéjükbe, mint a funk, a dance, a soul és a gospel kórusok, de van itt minden, ami az elmúlt évtizedeket jellemezte, Stone Roses-féle madchester-sound (Love Insurrection) vagy akár filmzenés hatású house beat (Innocent Money) is. Maga az album kimondottan eklektikus, van egy diszkós táncparkettajánlata és egy közéleti kommentszekciója.

Táncolj, de olvass is!

Ott a korai Pink Floydot idéző Settlers Blues, amelynek a brit gyarmatosítás a témája, illetve a háború utáni közel-keleti kérdés megoldatlansága, ami éppenséggel első hallásra furán hat ezen a részint funkos, soulos, acid-rockos albumon, de mégis egyben van az egész. Semmi vész, ez egy munkáspárti diszkó, nem a csajozásról szól, hanem a szegénységről, a demokrácia állapotáról és az egykori birodalom összeomlásáról. Manapság senki sem olvas könyveket / Az összeesküvés és az analfabetizmus átvette a helyüket – állapítja meg a Love Insurrection című dalban Gillespie, akár egy oktatási szakember.

De itt nem áll meg, azt mondja, hogy azért büntetik a szegényeket, mert szegények, és hogy Anglia a kapzsiságot ünnepli. A No pasaran című, balos jelmondattal véget érő dalban ott a fenyegetés is: Hová menekülsz, ha a megalázott tömegek felkelnek? / Mikor bújsz el, mikor acéleső hull az égből?

• És hogy el lehet-e a space funky harmóniákat dúdolva táncolni a társadalmi igazságosság ethoszához?

David Holmes producer szerint mindenképpen. Így gondolja Bobby Gillespie és a gitáros, Andrew Innes is. Szerintük a Motown-soulos groove-ok és a kísérleti rock ’n’ roll hittérítő hadjáratai elvezethetnek a társadalmi békéhez. Ámen. Holmes, a belfasti soundtrack specialista beszélte rá Gillespie-t, hogy a hosszú kihagyás után végre kezdjen el dolgozni, és motivációs anyagként küldött zenei alapokat, ritmusokat, hogy gondolja tovább, írjon rájuk rendes zenét és szövegeket.

Funky roller diszkó

Az is klassz, hogy megírta Tenement Kid című önéletrajzát, de azért a legjobb az, hogy nyolc év után megjelent egy nagy költségvetésű, számos vendégművészt és kórust hadrendbe állító, funky-soul kommentár. A lemezen elfér az apa elgyászolása, politikai örökségének dokumentálása és néhány patetikus pillanat, amely George Michaelt idézi (Heal Yourself).

A kapitalista poklot és az elit diszkóklubokat bejáró album olyan intelligensen idézi meg a funky-jam hangerdőjében a Beatlest, Morriconét, a Pink Floydot és Marvin Gaye-t, hogy azt kell mondjuk: az album gospel kórusokkal díszített, pazarul hangszerelt mestermunka, idézetként használt zenés mottókkal. Azt énekli Gillespie a Deep Dark Watersben, hogy úgy mennek el, ahogy a marhák a vágóhídra. Lehet, de előtte táncolnak egy nagyot a szakszervezeti székház funky roller diszkójában.

Primal Scream: Come Ahead

BMG /  40 perc / 10 szám