A Young Knives erős jelzést küldött Landfill című új albumával. Nemcsak azért, mert a cím utal az Arctic Monkeys után feltűnt gitárzenekarok boomjára, amit annak idején sokan az indie szemétdombkorszakának neveztek. Ekkor bukkantak fel a leicestershire-i indie rockerek is, akik túlságosan is magukra vették a titulust, hiszen még húsz év után is eszükbe jutott. A lemezt azonban nem a sértettség uralja, hanem egyfajta filozófiai szemléletet, amely többek között az idő múlására is utal.

Mindezt legjobban a Dissolution című dalukkal fejezik ki, amelyet többek között Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című regénye, illetve annak híres idézete ihletett.

Az idő illúzió. Az ebédidő kétszeresen az. 

Kések, kések, népszerű kések

Ha az idő tényleg illúzió, akkor a pop kétszeresen is az, hiszen a legtöbb esetben – a szerencsés egybeeséseket kivéve – nem a legizgalmasabb dalok uralják a listákat, és általában azok a zenekarok lesznek a legnépszerűbbek, amelyek alkalmasak arra, hogy zenészeiket beragyogja a vakító hype. A Young Knivesra mindez nem áll, cserébe viszont

Kevés zenekar próbálkozott kimondottan filozofikus gondolatokkal, és persze maga a pop forma sem biztos, hogy elbírná az elmélkedést a létezés természetéről. Ahogy Henry Dartnall énekes és gitáros fogalmaz a sajtóközleményükben: „Ez a lemez arról szól, hogy elengedjük a dolgokat, mielőtt elveszik őket tőlünk.... Mindennek az elfogadásáról szól, amit a világ rád zúdít, és arról, hogy ne vedd a szívedre.”

Száműzni a múltat és a jövőt

Az album tehát afféle vigasztalás, de nem empatikus odafordulással, hanem iróniával, megmutatva azt, hogy a legmélyebb gondolatok is lehetnek bizonyos szempontból szórakoztatóak. A már említett Dissolution című dalban arról énekelnek, hogy a fejünkben lévő gondolatok nagy részét a hiány teszi ki... De sokkal tisztábban látod majd, ha száműzöd a múltat és a jövőt. Az idő tényleg illúzió lehet, de legalább jól szórakozik, aki szereti a meghökkentő, váratlan megoldásokat, például a halandóságról elmélkedő No Sound című számban. Van itt gagyi dobgépre ültetett gyerekkórus, space-rock hatású kelet-európai new wave, így aztán kicsit furán visszhangzik a dal felütése: Azzá váltam, amit olyan jelentéktelennek hittem? Ehhez a napfényes világhoz tartozom?

A Henry Dartnall (ének, gitár), és Thomas Dartnall (ének, basszusgitár) testvérpár alkotta duó új albuma a stílusok széles skáláját fogja be. Van itt minden, mint egy kerületi lomtalanítás idején, posztpunk, pszichedelikus hatású prog-rock, spoken word fárasztások. De aki azt gondolja, hogy a Landfill kihívást jelentő feladvány, azt megnyugtathatjuk: annyi a zenei geg, olyan változatos, és remekül szétterített ötletgyűjtemény, hogy mindenki megtalálja majd a számítását. Ha szemétlerakóról neveznek el egy albumot, akkor felmerülhet a hallgatóban, hogy afféle összekukázott hangmintagyűjteménnyel van dolga.

Erre utalhat a borítón látható ócska, horgolt terítő, és maga a tasak is, amit úgy grafikáztak meg, hogy az egy kidobott, sérült hanglemez benyomását keltse. Persze, amit hallunk, az cseppet sem szennyezi a környezetet, inkább azt mondhatjuk, hogy nagy a kulturális lábnyoma.

Utazás Syd Barrett koponyája körül

Határokat feszegető, néha dadaista popra emlékeztető világa azonban semmiképp sem extrém, viszont van olyan különleges, hogy akár a TikTok-függő tizenévesek is felfedezhetik maguknak. A Gone, Gone, Completely Gone egy kellemesen pszichedelikus kísérlet arra, hogy utazzunk egyet Syd Barrett koponyája körül. A meglehetősen beteg dalban elhangzik a Here is the church, here is the steeple, open the doors, see all the people kezdetű mondóka is, amit a gyerekek jellegzetes kézmozdulatokkal kísérnek.

A Jézust is beidéző, néhol obszcén szövegű számot lehagyhatták volna a lemezről, ugyanakkor a program nagy része heroikus kísérlet annak megállapítására, hogy mi dolgunk a világban. Ennek megállapítására ott van 47 percnyi zenés illúzió, ami pont olyan hosszú, mint az a bizonyos ebédidő.

Young Knives: Landfill
Gadzook
10 szám 47 perc

7/10