„...ez itt a kúszó láva hangja, vulkánkitörés... a világ robban... ő meg csak zuhan mindezen át...” – olvashatjuk Malcolm Lowry Vulkán alatt című regényének zárlatában. Az idén 30 éves Mogwai The Bad Fire című új albuma – amelynek tasakján egy vulkánkitörést láthatunk – pontosan ilyen. Egy zuhanás az éppen felrobbanó világon keresztül.

Maga a cím régi skót kifejezés, magát a poklot jelenti, de a borító tervezőjét, Dave Thomast nem a biblikus tájak, hanem a régi sci-fi-képregények bolygóközi világa ihlette, ugyanakkor mindenki azt képzel bele a jórészt instrumentális posztrock kompozíciókba, amit csak akar. Nemcsak a zene valószerűtlen, hanem a zenekar karrierje is. Legutóbbi, 2021-ben publikált As The Love Continues című albumuk ugyanis az Egyesült Királyság slágerlistájának első helyén landolt.

Mint a filmeken

Ez olyan abszurd, mintha a 180-as Csoport Steve Reich kompozícióit tartalmazó albuma vezetné a Mahasz-listát, megelőzve Ákost és a Halott Pénzt. Ezt a valószerűtlen sikert négy éve azzal magyarázták, hogy a Covid miatti bezártságban sokaknak jelentett vigaszt a glasgow-i Mogwai komplex hangzásvilágra épülő belső mozija. 

A gitáron, basszuson, billentyűs hangszereken és hegedűn is játszó Barry Burns számára azonban a pokol csak ezután kezdődött: lánya súlyosan megbetegedett. Az orvosok aplasztikus anémiát, más néven csontvelő-elégtelenséget, diagnosztizáltak nála, ami azt jelentette, hogy a szervezete nem termelt elég vérsejtet. Ez egy ritka betegség, évente mindössze 30-40 gyermeket diagnosztizálnak vele az Egyesült Királyságban, de Burns emlékezett arra, hogy gyerekkorában a szomszédjukban szintén volt valaki, ebben a betegségben szenvedett, és bele is halt.

Magángyász

Évek teltek el, míg a csontvelő-átültetés és a kemoterápia után a lánya meggyógyult, ugyanakkor a pánik, a szorongás végig érződik a lemezen. Közben a basszusgitáros, Dominic Aitchison elvesztette az édesapját. Akik a gyászmunkát, a gyász kiáradását várják, azok meglepődnek majd, mert

Stuart Braithwaite, a zenekar gitárosa még 2003-ban nyilatkozta a The Heraldnak, hogy ha valami súlyos dolog történne az életében, az lenne az utolsó dolog, hogy dalt írjon róla. Az albumra sokkal inkább hatott William Blake költészete, Braithwaite az ő verseit olvasta akkor, amikor a zenekar az albumot írta.

A Mogwait nem különösebben érdekelte korábbi albumuk sikere, jobban megmozgatta a fantáziájukat Blake halhatatlansága, akit életében semmire sem tartottak, és csak halála után száz évvel fedeztek fel, ma már viszont a Jeruzsálem című verse a nem hivatalos angol nemzeti himnusz. Persze, ha akarjuk, igenis találunk utalást arra, ami Barry Burns lányával történt... A 18 Volcanoes című dalban hallhatjuk: Eljött a remény, egy újabb nap... Hazajövök egy másik úton... A jövő kibontakozik. De a legtöbb, jórészt instrumentális felvételnek meglehetősen tágak az értelmezési keretei. Bár ellátták őket címekkel (Pale Vegan Hip Pain, Fanzine Made of Flesh, Lion Rumpus, stb.), ezek inkább meglepőek, mintsem orientálók.

A Pokolba vezető út

A What Kind Of Mix Is This cím eszünkbe juttatja, hogy a részint ambientzenével, slowcore-ral operáló poszt-rock Mogwainek azonnal felismerhető univerzuma van, azért számos hatást tudunk beazonosítani. Többek között a My Bloody Valentine-t, a The Cure-t, a Sigur Róst, a Genesist és Bowie Low című albumát.

Aki szereti a hifin különösen jól érvényesülő komplex, rétegzett, dinamikus és feszültséggel teli, sokszor a soundtrackek világát idéző zenét, az ne hagyja ki az albumot. Aki szereti a meditatív vagy éppen nagy szenvedélyeket mozgató kompozíciókat, a melodikus futamokat váltó zaj disszonanciáját, azaz a művészet váratlanságát, az bátran adhat esélyt a The Bad Fire rétegzett filmzenéinek. A Mogwai vulkánkitörése nem jár éghajlatváltozással, kis jégkorszakkal, legfeljebb némi meleg érzéssel a szívtájék körül. És ez pont elég.

Mogwai: The Bad Fire
Rock Action Records
10 szám 55 perc

8/10