Arról énekel The Weeknd a Reflections Laughing című új dalában, hogy csapdába esett, egy aranyozott kalitkájában él, és nem tud kiadni egy hangot sem. De mindez visszatérő motívum a Hurry Up Tomorrow című új albumán, utalva arra a 2022-es Los Angeles-i SoFi Stadionban félbehagyott koncertjére, amikor is a show kellős közepén megnémult, és le kellett mondania az előadást.

A 22 számot tartalmazó, mozifilm hosszúságú album epicentruma e koncert traumája, amikor is elkeseredetten próbálta a mikrofonba üvölteni, hogy I Can't Fucking Sing! A kanadai énekes albuma egy trilógia búcsúszimfóniája, amelynek az After Hours (2020) és a Dawn FM (2022) című albumok voltak az előzményei.

Meditatív diszkó

De miért is ne lehetne a brazil funktól a meditatív diszkón és prog-rockon át száguldó műsort blockbuster filmmé igazítani? A kérdés naiv: májusban mutatják be az albumhoz kapcsolódó, Hurry Up Tomorrow című nagyjátékfilmet, amelynek a főszereplője The Weeknd lesz. Ugyanakkor, ha valaki vásári látványosságot csinál abból, hogy kinyírja az alteregóját, és a családi nevén futtatja tovább a karrierjét, az tényleg lehet drámai erejű.

De nem biztos, hogy úgy, ahogy The Weeknd szeretné. 

amit el lehet a pop univerzumában, akinek számos dala lépte át a milliárdos streamelést, akinek rekordgyorsan értékesítik a koncertjegyeit, és akinek a nagy presztizsű Super Bowl döntős koncert is összejött, és most pedig a Hurry Up Tomorrow album is egyszerre 95 országban érte el az első helyet az Apple Musicon.

Öld meg az alteregód!

Valóban, a hírnév terhet is ró az előadóra, de akkor is: kicsit olyan ez, mintha valaki azért panaszkodna, mert a terepjárójára túl magas a súlyadó, és túl sokba kerül kifűteni a kastélyát. Aki búcsúzik, mert belefáradt a sikerbe, az ne csináljon belőle marketingfogást. Persze, a búcsúzás üzletág már évtizedek óta része a popnak,  de az, amit az 1990-ben született The Weeknd művelt, az új szintre emelte ezt a bizniszt, amikor Közel a vég-feliratú óriásplakátokkal szórta tele az Egyesült Államokat.

A vég persze nem a civilizáció pusztulását jelenti, hanem azt, hogy The Weeknd úgy döntött, hogy megöli popsztárszemélyiségét. De még utoljára elhívta egy afféle utolsó vacsorára, azaz egy együtt zenélésre Giorgio Morodert, Lana Del Rey-t, a Justice-t, Travis Scottot, és a Florence and the Machine-t.

Az is lehet, hogy amikor májusban bemutatják The Weeknd filmjét, Abel Tesfaye-nek kell szólítani, úgy, ahogy az anyakönyvi kivonatán is szerepel. Egy ideje úgy érzi, hogy annyira sikeres, hogy innen nincs már feljebb a popban,

De hát csak számokban mérhető a siker? Ez a legfontosabb szempont? Nem az, hogy egyre jobb dalokat írjunk? Mert hát nem lehet úgy ihletett állapotba kerülni, hogy azt nézzük, ki volt az első aznap a Billboard listáján. Kétségtelen, hogy The Weekndnek van érzéke a szerkesztéshez, legyen az egy-egy album, vagy éppen az életműve, hiszen pályája a 2012-es Trilogy című korábbi mixtape-jeiből (House of Balloons, Thursday és Echoes of Silence) összeállított albummal indult, és ezt a 15 éves pályát szintén egy trilógiával zárja le.

A Frankenstein-terv

Ő maga Frankenstein-szerűnek titulálta az új albumát, nem véletlenül, hiszen van itt egy szempler Nina Simone Wild Is the Wind című dalából, hallunk néhány prog-rock ősrobbanást, George Harrisont idéző gitározást, soult és kortárs elektronikát, és kortárs szintipopot is, és az a leginkább elképesztő, hogy az album mégis kerek egész. És még csak azt sem érezzük, hogy ebben a kiterjesztésben a diszkóentrópiához ne passzolnának az agónia, a fuldoklás tébolyító hangjai, megidézve Michael Jackson Thrillerjét, a Sebhelyesarcú és a Radírfej filmzenéit, ugyanakkor az is biztos, hogy a búcsúzás popos manírjait még senki nem tette IMAX-moziélménnyé.

The Weeknd: Hurry Up Tomorrow
XO / Republic Records
22 szám 84 perc

7/10