Annyi minden lehet a rock and roll múzsája, a csajok, a kocsik, az űrhajók, dolmenek, druidák, királyok, koldusok, miért ne lehetne éppenséggel egy gitárpedál is. A punkot és a glam-rockot kiházasító garázsrocker Hellacopters új lemezét, az Overdrivert valójában a Color Sound márka Overdriver nevű, a hetvenes években népszerű, narancssárga pedáljáról nevezték el, aminek a főnök, Nicke Andersson nagyon szerette a hangját.

De nemcsak ő, hanem David Gilmour, Jeff Beck, Marc Bolan és Joe Perry is hálás volt a pedál tervezőjének, Gary Stewartnak. És e gitárhősök említésével részint be is azonosítottuk a Hellacopters új albumának hangképét.

Vissza a jövőbe

Az addiktív partislágereiről ismert svéd formáció három éve jelentkezett nagy visszatérő albumával, az Eyes Of Oblivion-nel, ami megmutatta, hogy hogy létezik egy olyan tartózkodási hely, ahol egyformán jól szól a korai Aeromisth, a Ramones, a Stooges és a Rolling Stones felpörgetett junky honky-tonks rockja. Szemérmetlen slágeresség, kirobbanó energia,

sőt az új műsor nem más, mint óda az Overdriver pedálhoz, az elektromossághoz, a szerelemhez, mindazokhoz a dolgokhoz, amelyek bizsergető érzést váltanak ki.

A Hellacopters mindezt gyűjtőnéven rocknak nevezi. És nincs mese, a zenekar ugyanazzal a slágerérzékenységgel dolgozik, mint egykoron a szintén svéd ABBA.

Sokáig éljen a rock and roll!

És hogy fokozzuk: a 2008-as Head Off című „búcsúlemez” előtti albumok nyersességéhez képest, most afféle hetyke soft-rock jellemzi őket. Leginkább a Rainbow hetvenes évek végi albumai (Long Live Rock and Roll, Down To Earth), a Whitesnake nyolcvanas évek elejei munkái (Ready An' Willing, Come An' Get It) köszönnek vissza.

A Don't Let Me Bring You Down főleg Rainbow-hatásokat mutat, de a Wrong Face On sokakban megidézheti a 2020-as évek magyar Mobilmániáját is. Persze, a Hellacopters akciórockját nem tudjuk ilyen egyszerűen leírni, meg kell említenünk az MC5-ot, a Thin Lizzyt, a Cheap Tricket és a Sex Pistolst is.

A stockholmi Hellacopters tehát ezúttal is a hetvenes éveket hozta közös nevezőre, az album mindent becsatornáz, hogy ezen a bizonyos Overdriver pedálon keresztül juttassa el üzenetét a világba. Csak most kidolgozottabb, részletgazdagabb minden, ahhoz képest, amikor még úgy gondolták, hogy az önkifejezés legmeggyőzőbb módja a felpörgetett retró garázspunk.

Az Overdriver programja szárnyaló, heroikus soft-rock, amiben nincs meg a váratlanság, a veszély, az irónia, az oszcilláló elektromosság, helyette viszont kapunk

ami sokkal frissebben szól, mintha felraknánk mondjuk a Kiss Destroyer című lemezét.

Nagybetűs ROCK

A svédek zenészek olyanok, mintha valami laboratóriumban keresnék a tökéletes diszkó, glam-rock vagy nagybetűs ROCK-albumok képleteit, és ebbe a nagy emberkísérletbe beszállt az Entombed egykori dobosa, Nicke Andersson és zenekara, a Hellacopters is. A billentyűs hangszerek tökéletesen illeszkednek a nagy egészbe, néha még a korai Elton John zongorafutamai is eszünkbe juthatnak, ugyanakkor a Wrong Face On tekerése olyan, mintha csak a P. Mobil jammelős soundchekje lenne 1977-ben, a Lángban.

A legizgalmasabb, hogy a Hellacoptersnek úgy sikerült a soft-rockos ízekkel távolabb kerülnie a komfortzónájától, hogy a végeredmény ugyanolyan revelatív, mintha nem is a hagyománnyal dialogizálnának, hanem éppenséggel ők fedezték volna fel a rock and rollt.

Nagybetűs élet

Ugyanakkor a Scorpions klasszikus balladáit idéző Coming Down vagy a balladisztikus The Stench azt mutatja meg, hogy a Hellacopters már nemcsak a zabolátlan energiáról szól, hanem arról is, hogy milyen az, amikor az ötvenes srácok visszavesznek a tempóból, és elmerengenek a nagybetűs rock után a nagybetűs életen.

Van élet a zord garázsrockon és detroiti punk rockon túl is, még akkor is, ha rákötjük magunkat egy Overdriverre, hogy minden keresztülmenjen a hetvenes évek valóságán.

Hellacopters: Overdriver
Nuclear Blast
40 perc 11 szám

8/10