Azt írja Nietzsche a Túl jón és rosszon című klasszikus elmélkedésében, hogy az érett férfinak újra meg kell találnia azt a komolyságot, amely gyermekként – játék közben – még megvolt neki. Jó kérdés, hogy a Nietzsche-könyv címét kölcsönző Beyond Good and Evil című The Cult-album megszólítja-e bennünk a gyermek komolyságát? Jó kérdés, hogy lehet-e komoly játék felnőtt fejjel is a rock and roll?

Úgy tűnik, erre a legprecízebb válaszokat a The Cult adja. Először jelent meg a The Cult 2001-es, visszatérő albuma vinylen, áttetsző vörös és üvegzöld színű korongokon. Talán vannak, akik még emlékeznek: a zenekar az 1994-es, a grunge-divat utolsó hullámával érkező, cím nélküli lemezzel beleállt a földbe, és évekre eltűnt a színről.

A jó, a rossz és a Cult

Aztán 1999-ben abszolváltak egy sikeres reunionturnét az eredeti tagokkal, Astburyvel és Duffyval, a Guns N’ Roses dobosával, Matt Sorummal, valamint Martyn LeNoble basszusgitárossal, és kedvük támadt új dalok írásához is. 2000-ben, tehát negyedszázada felvették a zenekar egyik legjobb, mégis leginkább alulértékelt albumát.

A gond nem a Billy Duffy hétmérföldes riffjeire épülő dalokkal volt, hanem az Atlantickal, akik azt szerették volna, ha a The Cult lesz az új Aerosmith, és megpróbáltak belepiszkálni a dalszövegbe, a tasaktervekbe és a lemez kislemezének kiválasztásába. Ráadásul az eredetileg felkért producer, a Foreignerből ismert Mick Jones kiszállt a projektből, mert turnéra kellett mennie az anyazenekarával.

Popkultúra-munkacsoport

Astbury úgy érezte, hogy a Beyond Good and Evil potenciális platinalemez lehet, de később már azt mondta, hogy a projektet az Atlantickal való „lélekromboló” munkakapcsolat tette tönkre. Csak a Rise-hoz készült klip, amit egyébként is gyűlölt. Akármilyen jó lett az album, a produkciót körülvevő rossz levegő kihatott a fogadtatására, és bár az Egyesült Államokban a 37. helyen nyitott a listákon, promóció és klipek nélkül az egészet elvitte a cica.

A 9/11-es terrortámadások miatt lemondták a 2001-es európai turnéjukat is, és Ian Astbury kijelentette: a Cultot határozatlan időre „jegelik”. De most eljött az idő, hogy a képzeletbeli Történelmi Igazságtétel Bizottság popkultúra-munkacsoportja újból megjelentesse az albumot, először vinylen, ünnepi kiadásban, friss remaszterrel.

Az album és a The Cult életművének egyik legjobb dalában, az American Gothicban ezt énekli Astbury: Belenézek a fekete mennyországodba, és látom a meztelen oltárodat. De vajon milyen a The Cult oltára, amely előtt Astbury áldozott a 2001-ben megjelent album idején? Nos, a Beyond Good and Evil közös nevezőre hozza a feszes goth-rock zsánerű Love-ot (1985) a Led Zeppelin inkarnációjának sem utolsó Electrickel (1987), de már mindenféle póz és manír nélkül.

Tettek az egészhez némi post-grunge-ot, Danzig-féle kolosszusrockot, így szinte minden dalnak van goth-rock és heroikus hard-rock árnyalata is. És a zenekar ezúttal is talált egy karizmatikus nőt, akihez balladát írt. A Sonic Temple (1989) egyik nagy slágerében az Edie (Ciao Baby) című ballada Edie Sedgwick, a hatvanas évek törékeny, drogos modellje, egyben Warhol múzsája előtt tisztelgett. A The Cult 2001-es lányregénye, az underground tündérkeresztanyjáról, Nicóról szól, de ez már kevésbé ihletett szerzemény.

A farmerdzseki becsülete

A zenekar hangzásának 2001-es felfrissítése sikeres művelet volt, az album ráadásul egymás után sorolja a nagy slágereket, mint amilyen a War (The Process), a The Saint, a Rise, a Take The Power, a Breathe vagy a már említett American Gothic. A lemezben az a jó, hogy alternatívát nyújt a 2000-es évek eleji pufi kabátos sportmetállal szemben, és hogy visszahozta a levágott csövű farmerdzseki becsületét. A zenekar hetedik albuma, a Beyond Good and Evil tehát nem nosztalgiafesztivál, zökkenőmentesen modernizálja a The Cult vitális hard-rockját, amit úgy terveztek meg, hogy érvényesüljenek a goth-rock ízfokozók és a fenséges power akkordok is.

The Cult: Beyond Good and Evil
Warner / Rhino
51 perc, 13 szám

8/10